Az üzletember nyakig ült az adósságban és teljesen reménytelennek látta a helyzetét. A hitelezők a nyakán voltak és a szállítók is már türelmetlenül követelték a pénzüket. Elcsigázottan ült a parkban, arcát a kezébe temetve, és azon tűnődött, hogy vajon tehet-e bármit, amivel megmentheti a cégét a biztos csődtől.
Aztán egyszer csak leült mellé egy öregember.
– Ej, de el vagy kámpicsorodva! Mi nyomja úgy a szívedet?
Az üzletember felnézett az öregemberre, és – rá nem jellemző módon – keserves hangon elmesélte neki a búját. Az öregember végighallgatván az üzletember kétségtelenül reménytelennek tűnő helyzetét, elmosolyodott.
– Ha csak ennyi a baj, azt hiszem, tudok neked segíteni.
Előkapta a csekkfüzetét, megkérdezte az üzletember nevét, írt egy csekket, majd átnyújtotta, mondván:
– Tessék, fiam! Vedd el ezt a pénzt. Tekintsd ezt kölcsönnek. Találkozzunk ennél a padnál ugyanezen a napon egy év múlva, és majd akkor visszafizetheted nekem.
Az öregember azzal sarkon fordult, és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt a park fái között. Az üzletember lenézett a kezében lévő csekkre, és hirtelen levegőt sem kapott a döbbenettől. A csekk fél millió dollárról szólt, és az öregember, a csekk aláírója pedig nem volt más, mint maga John D. Rockefeller, a világ leggazdagabb embere!
– Atya világ, – gondolta – hiszen ezzel a csekkel egy szempillantás alatt rendezni tudom az összes adósságomat!
Aztán elgondolkozott. Ha magától Rockefellertől kapott kölcsönt, akkor nem is lehet olyan rossz a cége. A vén, dörzsölt róka biztosan nem adott volna pénzt, ha nem lenne biztos benne, hogy a pénzét visszakapja. Ezért először úgy döntött, be sem váltja a csekket. Betette a széfjébe, és a pénz adta biztonság tudatában újult erővel vetette bele magát az üzlete megmentésébe.
Újdonsült erejével és optimizmusával jobb feltételeket alkudott ki a beszállítóival, ki tudta tolni a hitelek fizetési határidőit, és jó néhány nagyobb üzletet is nyélbe ütött. Néhány hónap elteltével sikerült kikászálódnia az adósságból és az üzlete újból nyereségesre fordult.
Pontosan egy évvel később visszatért a parkba, pontosan ahhoz a padhoz, ahol először találkozott az öreggel.
– Az az átkozottul dörzsölt vén kurafi – gondolta magában, tele hálával és várakozással. Meg is jelent az öreg, a megbeszélt időpontban, ám ahogy vissza akarta neki adni a csekket, és elkezdte volna mesélni a sikereit és az eredményeit, hirtelen két fehér köpenyes ápoló határozott léptekkel odalépett az öreghez, megragadta, és szelíden, de határozottan elkezdte elkísérni. Az üzletember meglepetten állt, kezében a csekkel, amikor egy harmadik ápoló odalépett hozzá.
– Kérem, uram, remélem nem zargatta önt ez az úr. Nem nagyon szereti az otthont, ezért állandóan kioson ide a parkba, és mindenkinek azt meséli, hogy ő Rockefeller. Ezt leszámítva viszont teljesen ártalmatlan. – Ekkor lepillantott az üzletember kezében lévő csekkre, és sóhajtva folytatta, – Azt a csekket pedig jobb, ha meg se próbálja beváltani. Higgye el, megkíméli magát néhány kellemetlen pillanattól a bankban.
VÉGE
A történetért cserébe csak annyit kérünk, oszd meg velünk lent a hozzászólások között, hogy számodra mi a történet tanulsága! Több szem többet is lát, és másképp is látja ugyanazt alapon! (Kérünk, előtte ne olvasd el, hogy mások mit írtak, nehogy aztán amiatt ne írj semmit! 🙂)
Turbózd fel az önbizalmadat!
Ha szeretnél március 28-29-én egy intenzív önbizalomfejlesztő tréningen részt venni, amiben kiscsoportos coaching eszközökkel két napon keresztül fókuszálunk az önbizalomépítésed rejtelmeire és az önbizalmadat romboló automatizmusaid felismerésére, akkor sokat ne gondolkozz, mert egy évben csak egyetlen ilyen tréninget tartunk! A részletekért és a jelentkezéshez kattints a képre!
… igen, ez az a bizonyos „tunikán billentés”, ami egy-némelyünknek hiányzik… A lehetőség, hogy valakinek „kipanaszkodjuk” magunkat, a bizalom, ha már nekem nem megy legalább beszélhessek róla, s (mert „idegen” – nem számít neki), nem árthat már jobban nekünk, aztán a „rácsodálkozás”, hogy mégis vannak jó emberek, akik megbíznak bennünk, s aztán az éles kanyar: ho-hó, itt valami svindli van, miér is…? aztán a motiváció berobbanása, hát én is képes vagyok ám valamire… 🙂 s a végkifejlet már nem is annyira bántó, inkább „humoros” de feltétlenül tanulságos… amiatt, amit fentebb leírtam… 🙂
Üdv.: Anna.
ÖNBIZALOM!
Szerintem csak annyi a tanulság, hogy mindenkiben ott van benne a megoldás, csak néha nem hisszük el magunkról, hogy meg tudjuk csinálni:) A múltbeli rossz tapasztalatok, más emberek véleménye, lehúzása, esetleges hibák, ezek mind elhitetik velünk, hogy gyengék, buták, határozatlanok, csúnyák, kövérek …. lehetne sorolni mik vagyunk. Pedig nem.
Ami még tanulság, hogy egy általunk nagyra becsült ember támogatása, már kizökkenthet a tehetetlenség érzéséből. Azt hiszem ezért nagyon fontos egy megfelelő társ az életben.
Ha hiszel magadban, sokkal többre vagy képes, mint gondolnád. Tulajdonképpen
motíválod önmagad.
Szerintem inkább arról szól, hogy mások támogatása és hite ösztönzi az embereket. Ha valaki elhiszi rólam, hogy megtudom csinálni, akkor csak azért is megcisnálom. De ha nincs meg a kezdeti lökés, akkor lehet el sem indulok.
Talán éppen Ti vagytok ez az „” öregember” az életünkben, amikor hitet és biztatást adtok. A beváltatlan csekk, a biztonság. És a lényeg, higgyünk önmagunkban.
Köszönöm a cikkeket. Ani
Na, most elolvastam a hozzá szólásokat. Az is igaz, amikor az ember másnak elmondja a gondjait, kicsit összegzi és másképp látja a dolgokat. Kicsit kívülről nézve, talán rátalál a megoldásra.
Számomra arról szól a történet, hogy a sikereink egyik fontos feltétele a biztos háttér, (az lehet egy jó családi kapcsolat, pénz, barátok támogatása, stb.) ami magabiztossá és kezdeményezővé tehet az élet minden területén. Aztán néha kiderül, hogy az a háttér nem is volt olyan biztos, de ez a múlton már mit’ sem változtat.
A másik tanulság az, hogy ha valaki olyan bolond, hogy elhiszi, hogy a parkban odasétál hozzá egy Rockefeller, az megérdemli, hogy szerencséje legyen. Hiszen a mondás is azt mondja: a bolondnak van szerencséje!:D
De jó, hogy csak most jöttek az ápolók, nem is sejtik, mekkora jót művelt ez az otthonlakó…
Igen , sokszor van szükségönk VALAKIre, aki meghallgat és bízik bennünk, (vagy csak úgy tesz), elég ahhoz, hogy az önbízalmunkat visszaszerezzük. Ilyenkor csodák tudnak történni, képesek vagyunk hegyeket mozgatni. Ezt mondta Jézus is. Csak egy mustármagnyi hit kell ehhez…
Köszönöm a történetet!
Ha valaki olyan hisz bennem, akiben én hiszek, akkor felemelkedést érzek, azt, hogy ez ő szintjére emelkedtem. Ekkor az ő szemével tudok magamra nézni, ráadásul magasabbról tekintek magamra. Olyan megoldást látok meg, amit túl közelről nem lehet meglátni. Erre tanmese a történet szerintem. Sejtem, hogy magamtól kéne megtennem, hogy hiszek magamban. Ám egy külső etalon személy kell inkább. Ebből sok embernek hiánya van.
A történetet továbbgondolva az üzletember mosolyogva csóválja a fejét, és hálás az öregnek és a sorsnak, és büszke magára. Ám egy megrögzött pesszimistát inkább elkeserít a becsapottság érzése. Még akkor is, ha az önbizalmát helyreállította az, hogy a cégét önerőből fel tudta virágoztatni. Ez a történet egy mese. Az is, hogy sok hasonló lehetőség mellett megyünk el. Ezek általában kisebb kaliberűek, mint ez a nagy összegű csekk. Bírnám, ha ez valóság lenne, és velem történne meg. Ennek ellenére az ilyen csoda nem talált meg. Becsapott vagyok!
Alighanem nem tanultam még meg dolgozni. De miért dolgozzak, ha senki nem hisz bennem?
Ez a gond: Aki nem kap gyerekként szülői elismerést, az nem ismeri fel ezeket a helyzeteket. Több diplomával is érezheti magát nullának. Az ilyen külső forrásból jövő támogatásnak rímelnie kell valami gyerekkori dologra, mikor szárnyakat adott valaki belénk vetett bizalma. Céget se alapít egy örök önbizalomhiányos ember. Ő örök alkalmazott, és a pénzadományt – ha véletlenül kap – elherdálja. Lásd a lottónyereményesek legtöbbjét …
Nagyon jól mondod, hogy a gyerekkori támogatottság, vagy nem támogatottság mennyire meghatározó tud lenni! Amit a gyerek az első években tapasztal, azt egy életre tudomásul veszi.
A legtöbbünknek szüksége van mankóra – innen-onnan. Ha már a magamba vetett hitemben csorba esett, akkor a megfelelő időben jött mankótól újra fel tudok állni és helyrebillen újra az önbecsülésem.
Érdekes, hogy azt látjátok a történetben, hogy kell egy mankó, egy külső lendítő …
Elég szomorúnak tartanám az életet, ha bárkitől is függne a sikerem – hisz akkor nagyon kiszolgáltatott lennék …
Ezt a motivációt, ezt a lendítést meg lehet valósítani az embernek önmagában is: pl. elképzelve, gyakran vizualizálva, hogy valaki nagyon bízik benne (valaki az égből, vagy kedves halottai közül, vagy a példaképe, …)
A másik, hogy ez a történet arra ösztönöz, hogy ha végülis egy külső lendítő ennyire meg tudja könnyíteni a dolgunkat, akkor nosza legyünk már mások lendítője. Csupán hinni és bízni kell a másikban és ezt kommunikálni feléje.
És a csodák megtörténnek :)))))
Én is, miközben elmondtam egy problémám engem megértő barátnak/aki jó esetben lehetne egy társ/eszembe jutott a megoldás is!:) De amíg nem mondtam el, reménytelenül elkeseredettnek éreztem magam.
Ez nagyon érdekes, már többször tapasztaltam. Ennyit jelent, ha a másikra emberként tekintünk és odafordulunk hozzá! 🙂 Igyekszem a tapasztalt jót én is továbbadni!
Ezért jó, ha valaki naplót ír. Nem mindig akad olyan ember, akinek kiöntheted úgy a szíved, hogy meghallgasson okoskodás nélkül. A napló mindig kéznél van, és miközben írod a gondodat, közben megszületik a megoldás is.
Brian Tracy beszél egy hasonló esetről. Egy történetet mesélt el, melyben egy jósnő azt mondta a kliensének, hogy ő Napóleon reinkarnációja. Ez az ügyfele elolvasott minden könyvet Napóleonról, elkezdett úgy viselkedni min ő, stb. Igaz, késobb rájött, hogy a jövendőmondó becsapta, de addigra már sikeres üzletember lett. Amit elhiszel, az valóságoddá válik. Valami ilyen üzenetet vélek felfedezni a Ti történetetekben is.
Jók ezek a boldogságtörténetek, a hozzáfűzött kommentekből leszűrhető tanulságok egyenesen prímák! 🙂 Lesz még? … 🙂
A.
Szülői támogatás nélkül nem lehet?
Igen rossz családban nőttem fel, 18 évesen az önbizalmam kb nulla volt. Mindenkit hatalmasnak láttam, olyannak, aki egészen biztosan jobb nálam, többet tud, egyszóval: ő valaki, én meg egy kicsi lány, aki senkinek sem fontos, akit észre se vesznek. Aztán ahogy kinyílt a szemem, elkezdtem látni a „valakiket” és magamat is, és rájöttem, hogy mik azok, amikben valóban „jobbak”, mit kell tanulnom, változtatnom, de arra is rájöttem, hogy mik azok a dolgok, amikben „jobb” vagyok az átlagnál. Az önbizalmam szárnyalni kezdett, rájöttem, hogy ki is vagyok valójában.
De messze nem ez volt a csúcs. Néha úgy érzem, hogy még mindig van hova fejlődni ezügyben, de már messze vagyok attól a ponttól, amikor másokkal hasonlítottam össze magam azért, hogy érezzem magam „valakinek”. Mert a hitem magamban már rég nem másokról szól, hanem arról, hogy tudom: minden helyzetben megállom a helyem, a jég hátán is megélek, ha kell, és bármit véghez tudok vinni, amit akarok. Amit valóban akarok. A kérdés most már mindig csak az: mit is akarok valójában?
Abban is egészen biztos vagyok, hogy ez a lépcső, amin felmentem, mindenkiben ott van. Hogy senki nem hisz bennem? Na és?:) Az, hogy egy egész világ mondja az ellenkezőjét annak, amit én gondolok, nem jelenti azt, hogy nincs igazam:)
Bármit is csinált üzletemberünk a csekk széfbe helyezése után, egy biztos: nem hozta meg még egyszer ugyanazokat a hibás döntéseket, nem követte el azokat a cselekményeket, amik a korábbi, csődközeli állapothoz lökték, tehát a padon üldögélés és merengés, de az öreg „hathatós” segítsége is kellett, hogy új (és sikeres) gondolatmeneteket alakítson ki és valósítson meg…
Szóval arra akarok kilukadni, hogy kell a belső igény (ami egy vagy több felismerésre alapozódhat), hogy még egyszer ne – és a külső „támogatás” 🙂 is hogy elinduljunk egy jobb-sikeresehbb uton. És hát kellünk mi is, hogy rálépjünk és végigmenjünk ezen az úton… 🙂
A.