Januárban, egy nagyon leterhelt – munka, magánélet, családi problémák – félév, és egy betegen eltöltött, de régóta várt hosszú utazás után, a felgyülemlett feszültségek hatására az ember lánya mond olyat, amit nem kéne:-( Így történt ez velem is, közel 50 évesen, túl egy váláson, egy olyan pasival szemben, akinek fontos voltam, és a tenyerén hordott, csak olyan elvárásai voltak, hogy még látni is akar… nem csak két hetente, amikor épp szabad voltam, és nem a fiaimmal töltöttem a hétvégét…. a srácok sem kicsik, lehet hogy a „láthatás” számomra sokkal égetőbb volt, mint számukra, de mint anya, talán érthető…..viszont a pasi már kevésbé fért bele a „napi rutinba”, és én úgy érezetem hogy a hullámok összecsapnak a fejem felett, a főnököm kizsigerel, és nem láttam semmilyen lehetőséget arra, hogy több szabadidőm legyen számára. Így hangzott el az a mondat, „hogyha nem elég amit én tudok nyújtani, nem állok az utadba, hogy megfelelő párra találj”…. Ennek következtében jött az összecsomagolás, elhurcolkodás a részéről, részemről pedig a teljes letargia, hogy mihez kezdek ennyi idősen:-( És jött a hírlevél, hogy újra van lehetőség coachingra…. Vettem a bátorságot és a telefont, és kértem időpontot, hogy javítsunk rajtam és a hozzáállásomon, mer így egyedül fogok maradni, amit nem szeretnék.
A coaching során más megvilágításba került mindaz amit mondtam, tettem. Nagyon jó és szükségszerű volt egy külső szemlélő véleménye, tanácsa – NEM barátnőé, mert ott érzelmek, érdekek is vannak!!! , és nem mindig pozitívak!!! – aki tükröt tart az ember elé, és higgadtan, érzelmektől mentesen szembesít a tettek, mondatok súlyával. És nem utolsó sorban segít elindulni egy úton, amit közösen határoztunk meg, támogat, noszogat, számonkér annak érdekében, hogy legyen elég erő, akarat, bátorság véghez is vinni az elhatározást.
Az első lépés a bocsánatkérés volt, aminek meglépésre „rávett” Viki, holott én mint sértett fél szerettem magam feltüntetni, hiszen tőlem mentek el…. viszont felnyitotta a szemem, hogy nem volt más választása szegény pasinak, ha a méltósága morzsáját meg akarja őrizni, minthogy összecsomagol, ha már kidobták… Ez volt az első lecke, hogy ne a saját sérelmeimen keresztűl akarjam látni a világot, a másik is sérült…
Következő lecke, hogy bocsánatot kérni nem ördöngösség, nem megalázkodás, nem önmagunk feladása, hanem bátorság annak beismeréséhez, hogy tévedtünk, hibáztunk….
Harmadik lecke, hogy merjünk nyitni, kezdeményezni – így a következő lépésként egy semleges zónában ajánlottam fel egy találkozást, hogy újra beszéljük a történteket, ki mit, hogyan élt meg, hogyan gondolt – hatalmas sikerem volt vele!!! Nem is gondoltam, hogy ekkora örömet lehet okozni azzal, ha adok rá lehetőséget a problémák megbeszélésére, és nem a szőnyeg alá akarom söpörni, elfelejteni, túllépni rajta, hiszen abból senki sem fog tanulni.
A találkozóra felkészülten mentem, előtte Vikivel összeraktuk, hogy én mit tudok ajánlani annak érdekében, hogy egy kicsivel többet legyünk együtt. Az ajánlatom átment:-) változtatás nélkül:-) A koncepció nagyon sikeresen került összerakásra:-) A negyedik lecke, hogy ne félj önmagad lenni, amit tudsz nyújtani, azt merd is adni, ne azon filózz előre, hogy jó lesz a másiknak, vagy nem lesz jó, az majd kiderül, és tudtok egyeztetni. De ha meg sem mered próbálni, soha nem lépsz előrébb….és merj nyitni!!!! Otthon a négy fal között sem a szórakozás, sem a program, sem barátok, társak nem fognak rádtalálni. És ha egy picit mindig tágabbra feszíted a határaidat, a komfortzónánad, egyre szélesebb területen fogsz tudni úgy mozogni, hogy abban jól érezd magad. Tudom, mert tapasztalom:-)
És hogy ha tesz az ember saját magáért, akkor az „égiek” is megjutalmazzák: a kizsigerelős főnököm alól kikerült az osztályom, felszabadultak a hosszúra nyúló meetinggel töltött délutánok és esték, így van időm táncolni járni a pasimmal, és jógázni, hogy a lelki egyensúlyom is meglegyen:-) Hétközben nála, hétvégén nálam, egyenlőre működik!!! KÖSZÖNÖM!!!!!
