Történet 4: A nárcisz-elv

(írta: Jaroldeen Asplund Edwards; fordította: Jaczenkó László)

A lányom már számtalanszor felhívott azzal, hogy “Anyu, meg kell látogatnod, mert látnod kell a nárciszokat míg virágoznak”. Akartam is menni, de Lagunától két órás kocsiút vezetett Arrowheadbe. Vagyis az látogatás egy teljes napot vett volna igénybe, és őszintén szólva a következő hétig nem nagyon volt egy teljes szabadnapom.

– Jövő hét kedden elmegyek, jó? – ígértem kissé vonakodva a harmadik hívása után. Kicsit túl hamar el is jött az a bizonyos jövő kedd, ráadásul hűvös, esős napra virradt. Nem sok kedvem volt a hosszú autókázáshoz ilyen időben, de már megígértem, úgyhogy nem táncolhattam vissza. Végigvezettem tehát a 91-es úton, ahonnan az I-215-ösre tértem, onnan ráfordultam a 18-as útra, és elindultam felfelé a hegyoldalon. A hegyvidék teteje sűrű ködben úszott. Mindössze néhány kilométer után az út teljesen nedvessé vált, és szinte alig lehetett látni a tejfehér ködtakaróban. Az út pedig egyre keskenyebbé és kanyargósabbá válik a hegy csúcsához közeledve.

Miközben a veszélyes kanyarokat maximum egy csigát megszégyenítő „gyorsasággal” vettem be, imádkoztam, hogy mihamarabb élve elérjem a megérkezésemet jelző Blue Jay-i lejárót. Mire megérkeztem a lányom, Carolyn házához és végre üdvözölhettem és megölelhettem az unokámat is, már hálát adtam az égnek, hogy túlvagyok ezen az élményen és egyáltalán életben vagyok. Rettenetesen félelmetes volt a hegyoldal szerpentinjein így vezetni, úgyhogy szinte azonnal kibukott belőlem:

– Hagyjuk a nárciszokat, Carolyn! Az utat szinte nem is látni a ködtől, és rajtad meg az unokáimon kívül nincs a világon semmi, amit annyira látni szeretnék, hogy hajlandó lennék érte akárcsak még egy métert is vezetni!

A lányom halálos nyugalommal rám mosolygott:

– Anya, mi mindig ilyen ködben vezetünk.

– Hát az meglehet, de hogy engem nem veszel rá, hogy újra kocsiba üljek, amíg kicsit ki nem tisztul az idő, az biztos. És akkor is csak azért fogok kocsiba ülni, hogy hazamenjek. – csattantam fel ellentmondást nem tűrő hangon, minden anyai tekintélyemet latba vetve.

– De anya! A kocsim szervizben van, és azt reméltem, hogy oda is elviszel. Reggel hívott a szerelő, hogy végeztek a javítással, és mehetek a kocsiért. – válaszolta felhúzott szemöldökkel.

– Milyen messze van ez a szerelő? – kérdeztem óvatosan.

– Áh, csak néhány háztömb! – mondta örömteli hangon. Az anyai tekintélyem úgy látszik már megkopott az évek alatt, úgyhogy végül mégiscsak kimentünk a kocsimhoz. Mikor a lányom látta, hogy nagyon húzom a számat, mosolyogva megszólalt:

– Jajj, ne izgulj már! Majd én vezetek. Én eléggé hozzá vagyok szokva a ködhöz.

Szóval beszálltunk a kocsiba, bekötöttük a gyerekeket (elvégre nem hagyhattuk őket egyedül a házban), és elindultunk.

Néhány perc sem telt bele, és máris újra a világ peremét jelentő kanyargós hegyi szerpentinen találtam magunkat, csak ezúttal még tovább a hegy teteje felé tartottunk.

– Hová mész?! – kiáltottam pánikba esve attól, hogy már ismét ezen az átkozott ködös kanyargós szűk úton kocsikázunk – Ez már biztosan nem az a néhány háztömb, amiről beszéltél!

– Dehogynem! A szerelőhöz megyünk. Csak éppen egy kis kerülő úton, – mosolygott – hogy közben megnézhessük a nárciszokat is.

– Carolyn – csattantam fel szigorú hangon, mintha még mindig én lennék a helyzetet kézben tartó anya – azonnal fordulj vissza, kérlek! Nincs semmi a világon, amit annyira látni szeretnék, hogy ilyen időben ezeken az utakon kocsikázzak érte!

– Ne izgulj, anya! – válaszolta ravasz vigyorral az arcán. – Pontosan tudom, mit csinálok. Hidd el, soha nem tudnád megbocsájtani magadnak, ha kihagynád ezt a látványt.

És ezzel az én édes és aranyos kislányom, aki világ életében egyszer sem okozott nekem fejfájást, hirtelen a kezébe vette az irányítást és szabályosan elrabolt! El se tudtam hinni. Tetszett vagy sem, éppen egy számomra ekkor életveszélyesnek tűnő tejföl sűrűségű, fehér ködben elvesző kanyargós hegytetei úton furikáztunk, hogy megnézhessek néhány nyamvadt, nevetséges virágot. Virágot! Az életem kockáztatásával.

Egész úton morogtam az orrom alá. Húsz perc után letértünk egy kis kavicsos útra, ami egy tölgyekkel teli részhez vezetett. A köd valamennyire kitisztult, de az ég szürke és komor volt, teli felhőkkel.

Leálltunk egy apró kőtemplomhoz tartozó kis parkolónál és kiszálltunk a kocsiból. Onnan, ahol álltunk, látni lehetett a San Bernardino hegylánc ködbe burkolózó csúcsait. A látvány olyan volt, mintha egy sötét elefántcsorda tetejét látnád, ami hepe-hupás az állatok domború hátától. Messze alattunk a köd falvakat, dombokat és síkságokat burkolt be, és egészen a sivatagig nyújtózott.

A templom másik oldalán már fenyőfák voltak, és a fenyőligetben egy kis utacskát pillantottam meg, amit az út mellett tornyosuló örökzöld fenyőfák és manzanita bokrok határoltak. Egy alig észrevehető táblácska is volt az út mellett: „Nárcisz-kert” felirattal.

Mindketten kézen fogtunk egy gyereket, és Carolyn vezetésével követni kezdtük a fák között kanyargó utacskát. Az út mentén egy gyűrött szoknyához hasonló szabálytalan gödrökkel, földráncokkal, gyűrődésekkel tarkított meredek lejtő volt.

Lent tölgyek, babér, cserjék és különböző bokrok alkottak növényi csoportokat és a szürkés ködszitálásban a zöld növénytakaró furcsán sötétnek és egyszínűnek tűnt. Megborzongtam. Az út közben hirtelen elfordult, és ahogy felnéztem, hirtelen elállt a lélegzetem is. Teljesen váratlanul ért ugyanis szerintem életem legtündöklőbb látványa, ami ekkor hirtelen elém tárult.

A hegyoldal első ránézésre úgy tűnt, mintha valaki fogott volna egy aranytavat és a hegy csúcsáról leöntötte volna, az arany pedig, miközben folyt lefelé a hegy oldalán, ráfolyt minden kiszögellésre és bejutott minden hasadékba. Mintha egy színaranyból lévő csillogó hegyet bámulnék. Itt még a szürke ködös levegő is aranylóan sugárzott, ahogy az egész hegyoldalt vízesésszerűen beborító nárciszok sárgás csillogása átsütött rajta. A virágok fenséges örvénylő mintát rajzoltak a hegyoldalra, ahogy mélynarancs, fehér, citromsárga, halvány-rózsaszín, sáfrány és drappos sárga színű „szalagokban”, szépen rendezetten elfoglalták az egész hegyoldalt.

Minden színárnyalat (később megtudtam, hogy több mint harmincöt színárnyalatú nárcisz volt a hegoldalon) külön csíkokban volt elrendezve. Az egyes színek így egy csoportban örvénylettek és folytak lefelé, mintha mindegyiknek meglenne a saját egyedi színű folyója.

Ennek a hihetetlenül ragyogó látványnak a középpontjában egy nagy csoport bíbor színű gyöngyike volt, amely a sugárzó nárciszokat átszőve a saját sziklamedencéjébe „zuhant” le, mint egy hatalmas vízesés. Egy bájos kis utacska kanyargott keresztül a virágkerten. A kőből kirakott utacska mentén számos viktoriánus időket idéző fapadokkal ellátott pihenőhely volt kialakítva. A padok körül korál és karmazsinvörös tulipánok voltak ültetve. Mintha mindez még nem lett volna elég káprázatos, a természet még hozzá is tette a maga ecsetvonását: a nárciszok felett ugyanis egy csapat mexikói kékmadár röpködött, közszemlére téve tollazatuk csillogását. Ezek a kis madarak zafírkék tollazattal rendelkeznek, amit csak a mellükön lévő bíborvörös folt tör meg. Lenyűgöző látványt nyújtott, ahogy ezek a kis madarak csillogó zafírkövekként táncolva repkedtek az aranylóan sugárzó nárciszok felett.

Nem számított, hogy nem süt a nap. A nárciszok tündöklése felvette a versenyt a legfényesebb nyári nap ragyogásával. Az olyan szavak, mint a „csodálatos” önmagukban egyszerűen nem képesek leírni azt a hihetetlenül gyönyörű látványt, amit a virágokkal takart hegyoldal mutatott.

Két hektárnyi virág! (Ezt szintén később tudtam meg, amikor kérdezősködni kezdtem, és a kérdéseimre választ is kaptam.).

– De ki csinálta mindezt? – kérdeztem elképedve Carolynt. Teljes mivoltomban átjárt a hála érzése. Mérhetetlenül hálás voltam, hogy a lányom még az akaratom ellenére is elhozott ide. Ez tényleg egy olyan élmény volt, amilyen csak egyszer érheti az embert az életében.

– Kicsoda? – kérdeztem még egyszer, a csodálattól elhaló hangon – És hogyan? És miért? És mikor?”

– Csak egy nő. – válaszolt Carolyn. – A birtokon lakik. Az az ő háza. – mutatott egy szerény, takaros kis házra az egész csoda közepén.

Elsétáltunk a házig, miközben a fejemben számtalan kérdés kavargott. A házikó teraszán megláttunk egy plakátot „Válaszok a kérdésekre, amelyekről tudom, hogy meg akarod őket kérdezni” felirattal a tetején. Az első válasz egyszerű volt és rövid: „50000 palánta.” Mindössze ennyi állt ott. A második „Egyesével, egyetlen nő a két kezével, a két lábával és azzal a csöppnyi eszével, amivel az ég megáldotta”. A harmadik pedig „1958-ban kezdte”.

Ott volt a szemünk előtt. A nárcisz-elv.

Ez a pillanat az egész életemet megváltoztatta. A nőre gondoltam, akivel soha életemben nem találkoztam, aki több mint harminc évvel ezelőtt nekikezdett – palántáról palántára haladva – számára a szépséget és az örömöt jelentő álmának megvalósításához egy szinte ismeretlen hegy tetején. Palántáról palántára haladva.

Másképp ezt nem is lehetett volna megcsinálni. Csak palántáról palántára haladva. Nem léteztek rövidebb utak vagy titkos átjárók, pusztán az ültetés lassú folyamatának szeretete. És annak a szeretete, ahogy a munka eredménye lassan kibontakozik.

Az eredmény szeretete, amely annyira lassan és annyira ritkán mutatkozik meg, hogy egy évben mindössze csak három hétig látható. Mégis, palántáról palántára haladva, egyik évben a másik után a világ megváltozott.

Ez az ismeretlen nő örökre megváltoztatta a világot, amelyben élt. Egy eltörölhetetlenül fenséges, királyi pompát teremtett, ami ihletet és inspirációt ad mindnyájunk számára.

Az az alapelv, amit az ő nárciszkertje megtanít az öröm és az ünnep egyik legnagyszerűbb elve: megtanítja ugyanis, hogy a céljaink és álmaink felé lépésről lépésre – sokszor igazán apró lépésenként – haladjunk. Hogy mindeközben megtanuljuk szeretni, amit csinálunk, és megtanuljuk használni a felhalmozódás erejét.

Amikor az apró, napi erőfeszítéseinkre szánt kevés időt összeadjunk, idővel óriási dolgokra leszünk képesek. Akár a világot is megváltoztathatjuk.

– Carolyn – mondtam azon a reggelen, miután elindultunk a nárciszok kis menedékéből, de a gondolataink és a szívünk még mindig a látvány pompájában úsztak – ez olyan volt, mintha az a nagyszerű asszony meghímezte volna a világot! Kicsipkézte! Gondolj csak bele, minden egyes palántát a saját kezével ültette és ez az egész több mint harminc éven át tartott. Palántáról palántára haladt! És ezt a kertet csak így lehetett létrehozni. Minden palántát el kellett ültetni. Nem lehetett volna másképp, egyszerűbben életre hívni ezt a kertet. Két hektárnyi virágzó gyönyörűség! Az a csodálatos gyöngyvirágzuhatag! És mindet palántáról palántára haladva!

Ez a gondolat teljesen megbabonázott. Hirtelen maga alá gyűrt mindaz, a látvány igazi jelentősége.

– Ez az egész végtelenül elszomorító is egyben. – ismertem be Carolynnak. – Mi mindent érhettem volna el, ha harmincöt évvel ezelőtt gondoltam volna egy csodálatos célra, és „palántáról palántára” haladva dolgoztam volna érte mindezidáig. Mi mindent elérhettem volna! Csak gondolj bele!

Az én bölcs kislányom sebességbe tette az autót és az egész nap tanulságát a saját egyenes módján egy mondatban foglalta össze.

– Kezdd holnap! – mondta ugyanazzal a ravasz mosollyal az arcán, amit egész reggel viselt. Milyen mély bölcsesség ez!

Hiábavaló a tegnap elvesztegetett óráin merengeni. Az egyetlen mód, hogy a frissen megtanult lecke ünneplésre adhasson okot és ne sajnálkozó megbánásra az az, ha felteszem a kérdést:

– Hogyan tudom mindezt holnap alkalmazni és a javamra fordítani?

VÉGE

Turbózd fel az önbizalmadat!

Ha szeretnél március 28-29-én egy intenzív önbizalomfejlesztő tréningen részt venni, amiben kiscsoportos coaching eszközökkel két napon keresztül fókuszálunk az önbizalomépítésed rejtelmeire és az önbizalmadat romboló automatizmusaid felismerésére, akkor sokat ne gondolkozz, mert egy évben csak egyetlen ilyen tréninget tartunk! A részletekért és a jelentkezéshez kattints a képre!