Avagy négy egyszerű és tanulságos pszichológia kísérlet a közelmúltból.
1) Amilyen az adjonisten, na pont nem olyannak érzed a fogadjisten-t!
Jobb, ha tisztában vagy vele: ha valamilyen benyomást szeretnél tenni valakire, akivel most találkozol először, akkor az hatással van arra, hogy milyen benyomást tehet rád a másik. Legalábbis Gibson és Poposki egy kísérletük révén ezt fedezték fel. A kísérletben több száz résztvevő volt, akiknek meg kellett nézniük egy rövid filmet, majd egy másik – ismeretlen – résztvevővel meg kellett azt beszélniük. A résztvevők fele azonban plusz feladatot is kapott: úgy kellett ebben a beszélgetésben részt venniük, hogy előre meg volt adva, hogy milyen benyomást kell kelteniük a beszélgetőpartnerükben. Például tűnjenek introvertáltnak, extrovertáltnak, okosnak, magabiztosnak vagy boldognak. A beszélgetés után a részvevőknek értékelniük kellett a partnerüket különböző személyiségjegyek alapján. És mit tesz isten, azok a résztvevők, akiknek valamilyen színben kellett feltűnniük rosszabbnak értékelték a partnerüket abban a személyiségjegyben, amit maguk is hangsúlyozni próbáltak. Például az, akinek magabiztosnak kellett mutatkoznia, az a beszélgetőtársát kevésbé magabiztosnak látta. A jelenség oka, hogy mivel az adott személyiségjegyet az illető magán próbálja kihangsúlyozni, rendkívüli módon megemeli a személyiségjegy iránti elvárásait, aminek persze a másik ember legtöbbször nem tud megfelelni.
A tanulság: ha valakire jó benyomást akarsz tenni, és az illető nem tűnik olyan könnyednek, magabiztosnak és kommunikatívnak, még nem jelenti azt, hogy nem is az. Meglehet, hogy pusztán a saját igyekezeted miatt nem tudod korrekt módon értékelni a másik tulajdonságait.
2) A lustaságra vagyunk huzalozva, de a serénység boldogabbá tesz
A Chicago-i Egyetem pszichológus kutatói kiderítették, hogy alapban lustaságra vagyunk huzalozva, de sokkal boldogabbak vagyunk, ha serénykedéssel érünk célba. A kísérlet egyszerű: a résztvevőknek két általuk egyformán kívánatosnak tartott csokoládészelet egyikét kínálták fel jutalom gyanánt, ha kitöltenek egy kérdőívet és
- vagy elviszik azt egy 15 percnyi sétára levő másik épülethez,
- vagy leadják abban a szobában, de 15 percet várniuk kell, míg a csoki megérkezik.
A résztvevők 68%-a, azaz több, mint kétharmada nem akart gyalogolni, és inkább a második opciót választotta. Ugyanakkor, amikor bejelentették, hogy az eredetileg felajánlott csoki helyett a másik csokit is megkaphatják, már csak 41%, azaz alig több, mint egyharmad akart maradni, és inkább a gyaloglást választotta. Ne feledjük, hogy a két csokit egyformán kívánatosnak értékelték a kísérlet elején. Miután megkapták a csokit, azok a résztvevők lényegesebben elégedettebbek voltak, akik a gyaloglást választották. A kísérlet alapján úgy tűnik, hogy a „gyári” beállításunk a lustaság. Nyilván az energiaminimalizálás elve egyfajta evolúciós előnyt jelentett régebben. Ugyanakkor, ha indokot kapunk arra, hogy csináljunk valamit (még ha az az indok teljesen értelmetlen is), akkor már inkább kapunk az alkalmon, mint nem, és jóval boldogabbnak és elégedettebbnek érezzük magunkat.
3) A kiállás biokémiája
Van egy ügy, amit meg kell vitatnod a főnököddel úgy, hogy meg vagy győződve róla, hogy igazad van. Szóval foghatod magad, és bemehetsz hozzá egy magabiztos testtartással, és határozott gesztikulációval és hanggal előadhatod a mondandódat. De ugyanúgy azt is megteheted, hogy a karodat összekulcsolva, a fejedet lehajtva lágy hangon próbálsz szerencsét. Az nyilván nem kérdés, hogy melyiknek van nagyobb esélye. De mint azt a Columbia Egyetem és a Harvard Üzleti Iskola kutatói kiderítették, itt sokkal több forog kockán, mint a benyomás, amit teszel a főnöködre az ügy kapcsán. A kiállásod (értsd: a testtartásod, a gesztikulációd és a hangszíned összessége) a tested biokémiai folyamatait is befolyásolja! A kutatók azt vizsgálták, hogy különböző testtartások és kiállások miként hatnak a tesztoszteron és a kortizol szintre. Az előbbi hormon az asszertivitással és a kockázatvállalással, míg az utóbbi hormon a stresszel és a félelemmel hozható kapcsolatba. A kutatás eredménye pedig az, hogy míg a nyitott és expanzív kiállás növeli a tesztoszteron szintet és csökkenti a kortizol szintet, addig a zárt és kontraktív (meghunyászkodó) kiállás pont fordított hatást ér el. De a legjobb most következik: mert itt szó sincs tyúk vagy tojás dilemmáról! A kutatás szerint dönthetünk arról, hogy milyen pózt veszünk fel, hogy milyen kiállással mutatkozunk meg, és önmagában már ez is jelentős hatással lesz a tesztoszteron és kortizol szintünkre! Vagyis egy kis gyakorlással bárki képes pozitív irányba változtatni azon, hogy mennyire érzi magát erősnek és magabiztosnak.
4) Vizualizáld a sikert, és borítékolható a kudarc!
Heather Barry Kappes a New York-i Egyetem és Gabriele Oettingen a Hamburgi Egyetem pszichológus kutatói mindenesetre ezt demonstrálták egy 2011-es kísérletükben. Négy különböző kísérlet folyamán azt nézték, hogy a siker vizualizációja, azaz a pozitív fantáziálgatás milyen hatással van a tényleges teljesítményre. Az eredmény lehangoló: a siker vizualizációja rontja a motivációt, és kevésbé energikussá teszi a fantáziálgatót. Vagyis nemhogy nem nyer a vizualizáció többletenergiát és motivációt, hogy eljusson a céljáig, hanem a már meglévő motivációját is elveszíti. Ennek a feltételezett oka, hogy a pozitív fantáziával az agyunkat arról győzzük meg, hogy már elértük a kívánt célt, és az elménk ilyenkor pihenőmódba kapcsol. Pontosan úgy, ahogy ténylegesen történne, ha a valóságban elértük volna a kívánt célt. A vérnyomásunk csökken, a pulzus leesik, hiszen minden a legnagyobb rendben a kis fantáziavilágunkban.
A kísérlet ráadásul még olyan alapvető szükségletek elérése esetén is kimutatta ezt a hatást, mint az éhség vagy a szomjúság. Az egyik kísérleti fázisban ugyanis olyanok esetében is kimutatható volt az energia- és motivációvesztés, akik jelentős ideje nem vehettek magukhoz folyadékot, és szomjaztak. Elég volt csak elképzelniük egy gyöngyöző pohárnyi hidegvizet, és az elme máris úgy vette, mintha megkapta volna a vizet.
Gyakorlati szempontból sem mondhatjuk sikeresnek a vizualizáció ezen formáját: a kísérleti alanyok azon csoportja, akiknek vizualizálniuk kellett a sikert, a kísérlet ideje alatt jóval kevesebb célt tudtak megvalósítani, mint azok a résztvevők, akiknek nem volt a vizualizáció feladatként kiadva. A vizualizálók ezen felül fásultabbnak, és elcsigázottabbnak érezték magukat, mint a kontroll csoport, és ezen megállapításukat pszichológiai tesztek is igazolták.
A tanulság tehát: ne verd át az elmédet úgy, mintha már meglenne a cél, amit el szeretnél érni, mert az akként fog viselkedni, és nemhogy segítene, de inkább hátráltatni fog a céljaid elérésében.
Kilenc év után új munkahely? Sok év egyedüllét után párkapcsolat? Azt hiszem én is a pozitív fantáziálgatás bűvkörében lopom az éveimet…
De hogy tudok ebből kitörni..? Most szakítottam épp, pedig már sikerült egy párkapcsolatot felépíteni…igaz csak fél évig tartott. Nyalogatom a sebeim, nagyon fáj! Ő már elfogadta a döntésem és nem akar még egyszer visszajönni.. Vajon ő is szeretett?
Ilona
Szia!
Ahogy a cikkből is kiderül, vizualizálás és fantáziálás helyett cselekedni érdemes. Hogy a Te esetedben pontosan mit, azt egyedül vagy szakember (coach, pszichológus és más segítő szakemberek) segítségével tudod eldönteni. Sok sikert hozzá!
Én azt tudom javasolni, hogy ne az elérni kívánt célról fantáziálgass, hanem magáról a cselekvésről, ami közelebb visz a célodhoz. Például, ha vizsgára kell készülnöd, ne arra koncentrálj, hogy jó jegyet kaptál, hanem mondjuk elalvás előtt képzeld el magad, ahogy keményen tanulsz majd másnap.
Nem saját módszer, úgy olvastam, de tényleg jó 🙂
Nem igazán értem, hogy 2 csoki miért motivál jobban a gyaloglásra, mint 1, ha akár az egyet, akár a kettőt séta és üldögélés esetén is megkapom? (legalábbis én így értelmeztem a leírtakat)
Nem 2 csokit kapnak, hanem két egyformán kívánatos csoki közül az egyiket. Mondjuk van egy X csokiszelet és egy Y csokiszelet, mindkettőt egyformán kívánatosnak értékelték a résztvevők, mielőtt belevágtak a kérdőívbe. A végén felajánlják nekik az X csokiszeletet. Ekkor mindenki dönt, hogy megy vagy marad. Majd aztán a kísérletvezető azt mondja, hogy Y csoki is van, és ekkor függetlenül attól, hogy azt is idehoznák nekik, már inkább megy! Vagyis alapból a lustaságot választjuk, de egy bármilyen jelentéktelen ok is elég lehet arra, hogy inkább serénykedjünk. És a végén azok boldogabbak és elégedettebbek, akik sétáltak.
Kicsit részletesebben a 3. pontban leírt „A kiállás biokémiája” :
http://www.youtube.com/watch?v=Ks-_Mh1QhMc
Köszönjük, mi is imádjuk a TED-es előadásokat!
Én is csak most értettem meg ezt a csoki kísérletet. Különben a lustaság nálam alaptulajdonságom. sokat küzdök ellene! Néha csak azért, hogy kizökkentsem magam a lustaság állapotából l’art pour l’art elindulok sétálni, vagy kimegyek a kertbe valamit csinálni, hogy ne tudjon a lustaság eluralkodni rajtam! Ervin
Nem hiszem el! Ez a vizualizálás olyan mint egy étel…ma egészséges holnap egészségtelen. Hol van az igazság? odaát ,vagy magunkban..
Ugye, milyen érdekes? 🙂
Javasoljuk, olvasd el a „Vizualizáció jól és rosszul” című cikkünket, abból még jobban érthető lesz számodra, hogy mi a helyzet ezzel a technikával, mikor érdemes alkalmazni és mikor nem.
Olyan nem lehet, hogy akár csokiért, akár semmiért én várjak. Én inkább szaladok a buszig vagy legyalogolok egy megállónyi távolságot csak várni ne kelljen. Ezek szerint én nem vagyok lusta? ! 🙂 Ismerve magamat, ezt csak ebben az összefüggésben vizsgálni nem elég.