Egy ember meghalt. Tisztességes ember lévén a mennyországba került. A mennyország gyöngyházfényű kapuja előtt már várta egy angyal, és azonnal meg is szólította az új jövevényt.
– Boldog voltál a földi léted alatt választott hivatásodban?
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy az voltam. – kezdte szomorúan az ember – Az volt az álmom, hogy festőművész leszek. De abból nem tudtam volna megélni. Kénytelen voltam éjt nappallá téve egy gyárban dolgozni, hogy el tudjam tartani a családomat. E mellett már semmire sem maradt időm. Ráadásul a családom nem támogatta, hogy képzőművészeti iskolába menjek. Szerintük az pénzkidobás lett volna. Sőt, még a feleségem is azt mondta, hogy reálisan kell szemlélnem a dolgokat, és jobban teszem, ha elfelejtem ezt a gyerekes álmomat, hiszen már egy egész családot etetnem kell. Gyári munkásként kezdtem, de lassacskán sikerült felfelé haladnom a ranglétrán, és végül vezetői beosztásba kerültem. Onnan pedig már nem volt visszaút. A feladatom nagyon felelősségteljes volt, számos ember megélhetése függött az én munkámtól. Aztán egy napon tudtam, hogy ez a hajó már elúszott. Ilyen idős korban már biztosan nem leszek festőművész.
Az angyal elszántan, türelmesen és szelíd tekintettel hallgatta a jövevény nehéz sorsáról szóló elbeszélést.
– Ha már itt tartunk, – kezdte izgatottan az ember – meg tudnád nekem mondani, hogy ki minden idők legnagyobb festőművésze?
– Oh, ez könnyű, – válaszolta azonnal az angyal – hiszen itt áll előttem.
– Ezt nem értem – szólt zavarodottan az ember – hiszen mondtam, hogy nem tudtam időt szánni a festésre.
– Hát igen, bizony nagy kár, hogy nem tetted…
VÉGE
A történetért cserébe csak annyit kérünk, oszd meg velünk lent a hozzászólások között, hogy számodra mi a történet tanulsága! Több szem többet is lát, és másképp is látja ugyanazt alapon! (Kérünk, előtte ne olvasd el, hogy mások mit írtak, nehogy aztán amiatt ne írj semmit! 🙂)
Turbózd fel az önbizalmadat!
Ha szeretnél március 28-29-én egy intenzív önbizalomfejlesztő tréningen részt venni, amiben kiscsoportos coaching eszközökkel két napon keresztül fókuszálunk az önbizalomépítésed rejtelmeire és az önbizalmadat romboló automatizmusaid felismerésére, akkor sokat ne gondolkozz, mert egy évben csak egyetlen ilyen tréninget tartunk! A részletekért és a jelentkezéshez kattints a képre!
LETT, vagy „lehetett volna…” Óriási különbség! Elvetélt….
A döntést viszont ő maga hozta, hogy feladja az álmát. Ezért nem vállalta a felelősséget.
Anna
Nekem arról szól, hogy nem szabad feladni az álmainkat, és beszorulni, egy olyan dologba, amit nem szeretünk. A férfi lehet, hogy a világ egyik legnagyobb festője lett volna, ha követi álmait. Olyan társat választott, aki nem támogatta, nem bátorította. Fontosnak tartom, hogy egy szülő, egy társ támogassák egymást, ne akadályozzák. Hiába élnek normálisan, mindig hiányérzés marad a mi lett volna, ha…, és mindig ott marad az űr, a boldogtalanság.
Szerintem ha annyira szeretett festeni lazításként hobbi szinten ki kellett volna tartania a festés mellett, hiszen a gyári munkásoknak is jár a heti pihenő. Aztán amikor már vezető lett már lehetett volna egy kis pénze a saját festészeti fejlődésére is. Lehet, hogy még meg is térült volna a befektetése a tanulmányaiba.
Hmm… sosem tudhatjuk. Lehet festőként híres lett volna, de lehet másik oldalon pedig sokak életét segítette a vezetői munkájával. A pro és kontra mindig szempont függő. Viszont ami tanulság, hogy a külső hatások nem szabad, hogy a belső késztetést letörje. A család is igaz szeretettel inkább támogathatta volna az álmát, mégha nekik nem is tetszik/nem hasznos az ő számukra (közvelemül, mert egy boldog családtag mindig ‘hasznos’)
Lehetünk elég jók mindenben, de a legjobbak csak abban, amiben a teljes képesség készletünket használjuk ki. Ez az amit szívvel, lélekkel, hosszú távon is, lehet és érdemes csinálni. A boldogság fontos összetevője.
Ha igazán érezte volna a tehetség nyomását, kényszerét, nem így élte volna le az életét. Festett volna mindig, amikor csak lehetősége lett volna, nem számítana hogy nem élhet meg belőle. Sok ilyen művészt ismerhetünk. Egyébként idős korban is elkezdhette volna, ha valóban annyira fontos neki. Igaza volt az angyalnak, egyrészt nagyon szépen „lefestette” az életét előtte, másrészt a fejében biztosan éltek képek, amiket meg szeretett volna festeni. Lehet, ha valóban festő lesz, nem biztos, hogy sikeres, így viszont elhihette magáról, hogy a körülmények miatt nem lett művész. Néha szerencse, ha az álmaink nem valósulnak meg, de bennünk élnek.
Általában az érez valami iránt elhivatottságot, aki tehetséges benne. Ha nem próbálja ki az adott tevékenységet soha nem tudja meg, hogy másoknál többre képes benne. Így könnyebben fel is adja az álmait.
Ő egy csodálatos ember! Aki feladata az álmait a családjáért. Ha én vagyok a feleség mindent megteszed a gyermekekért sokkal többet dolgozom hogy segítse szerelmem, gyermekeim édesapja álmait valóra váltani. Az édesapa jól cselekedett hisz egyedűl nehéz lett volna megvalósítási. Így a szíve döntésére hallgatott. Tiszta szívből kívánom hogy az angyalok vigyázzák álmait s odafent legyen boldog s vigyázzon családjára. ❤️
Szerintem megfestette élete képét csak nem vászonra. Az álma megmaradt illúziónak, talán abban a dologban ő lett volna a legjobb!
Kemény keresztrejtvény az élet, időnként nem tudjuk megfejteni amit szeretnénk. Viszont a kérdés az, meg szeretnénk e egyáltalán fejteni? A hősünk úgy döntött, viszont mi hogy döntünk? Ebben van nagy tanulság számomra.
Soha ne add fel az álmaidat, nem hiába kaptad azokat!!!
Örökre feladni egy élet álmát szerintem túl nagy dolog ! Az életét megteremtette magának és családjának, viszont nem mindent rendelnék alá a tehetség elpazarlására ! A legalsóbb lépcsőfokról indult, feljutott az utolsóra – ahol már mindent megtehetett volna, hiszen a tehetség a belsejében élt !!
Szerintem az álmokat,vágyakat nem szabad mindennek alárendelni, mert lehet ,hogy kapott volna segítséget – azután elismerést,melyet szintén használhatott volna családja javára is !
A történetből az az én tanulságom, hogy nem kellene halogatni a festést. Félretéve a kifogások gyártását, hogy ezért, meg azért nem festek, meg, hogy nincs rá időm. Olyan gyorsan elrepülnek az évek. Életünk végén már késő lesz azon tűnődni, mit nem csináltam meg, amit oly nagyon szerettem volna.
Most kell elkezdenem festeni!
Maga festette meg az életét az illető, miközben észre sem vette, hogy eltelt egy emberöltönyi idő.
Mindenki a maga sorsának a kovácsa, de néha nem merünk vagy nem akarunk változtatni. Pedig a változás az mindig új színt hoz, formál, alakít rajtunk.
Vezető lett, emberek sorsa függött tőle…..Kérdés mi a fontos? Az, hogy vezető legyek, annak minden szépségével és nem szépségével együtt, vagy azt csináljam, amit igazán szeretek. Nehéz döntések ezek. Sokszor ha az ember belekerül egy ilyen mókuskerékbe, mint itt a példa is mutatja, abból nehéz kilépni. Pedig tudjuk pótolhatatlan ember nincs. Mindenkinek magámnak kell tudnia azt, hogy mi a fontos, milyen típusú ember vagyok? Képes vagyok változni,változtatni?
Ezek soha nem könnyű dolgok. Jó tanácsot, lehet adni, de dönteni mindig magunknak kell.
Nem mond semmit arról, hogy tett volna valamit annak érdekében, hogy az álmát megvalósítsa. Egy olyan családból való vagyok, ahol éppen átélhettem egy ehhez nagyon hasonló helyzetet. A szép-emlékű édesapám szeretett volna festőművész lenni, de nem járatta az eszét egyáltalán azon, hogy képzőművészeti iskolát végezzen. Rajz-tehetség volt. Gazdálkodó családból származott, de nem szerette a gazdálkodást. Papírra rajzolt, vízfestékkel és tempera, valamint olajfestékkel is festett. Az a típus volt, aki megpróbálta és ment neki. Ez a művész munka azért egy titokzatos dolog. Ehhez egy olyan hivatás kell, amit nem lehet megmagyarázni. Kérdezték, örököltem-e. Nem, hát, hogyan örökölhettem volna. Hát még ezt is lehet örökölni? Sokszor mondotta, hogy a rajz az alap. Sokat kell rajzolni. Ő rajzolt is, rengeteget. A festészettel kapcsolatosan az alapdolgokat elleste, vagy olvasott róluk, a technikákról, és nagy akarattal véghez vitte. Az ilyen típusú emberek, amikor elkezdenek valamit, annak a dolognak már a végét is látják a lelki szemeik előtt. Egy „blind” rámára kifeszítette a vásznat, azt enyvvel lekezelte s már következhetett is a festés. Legtöbbet másolt. Levelezőlap nagyságú méretű képeket, nagy falra-akasztható, akár egy métert is meghaladó méretű képekké nagyított. Kedvenc műfaja volt még a karikatúra, a gúnyrajz. Ebből eredetit alkotott, úgy értve, hogy nem másolt. Fametszeteket is készített. Fa-faragászattal is megpróbálkozott. Egy asztalos ismerőse, egy stíl-asztal lábaira szőlő-fűrt domborításokra kérte meg. Elvégezte. Húsvétkor képeket, jeleneteket rajzolt a tojásra. Ezeket közvetlenül, nem kopírozva rajzolta. Amit elgondolt, azt ki is vitelezte, végre is hajtotta. Templomi szobroknak a letörött testrészeit kipótolta, felújította. A képek nagyításánál, a másolandó képet benégyzetezte, de a vásznat is hasonlóképpen, s akkor méretarányosan történhetett a nagyítás. Fiatal korában nyomdában tevékenykedett, a betűszedés szakterületen szerzett szakképesítést, e mellett elsajátította a könyvkötészetet. Megrongált könyvek helyrehozatala, akár mondhatnám így is, volt a szakterülete a foglalkozásának. Egy fajta restaurálás. Szak-eszközök nélkülözésével, találékony megoldásokkal végezte a megrongálódott könyvek orvoslását. A könyvekre gyönyörű szabvány-betűkkel, kézzel írott betűkkel, néha sablont kivágva mutatós címeket írt. A vászon-kötésű könyvekre olajfestékkel felírta a címet, a friss festékbe aranyszínű bronz-port szórt/hintett, s ez volt az aranyozás. Ezek, amiket eddig leírtam, csak a hivatalos munka-idején kívül történtek. A hivatalos munka, amiért a vállalat keretein belül, az állami törvényeknek megfelelően kapta a javadalmazását, az volt az úgynevezett „biztonságos megélhetés.” A szabad időben pedig, a hivatalos munka után, amiket leírtam. S még amiket le sem írtam. Az üveg-lapra való festést is elvégezte. Szövegeket írt sablonnal, olaj-festékel üvegre. A lényeg, hogy olyan dolgokat elvégezett, amit mások, hosszas inaskodás, egy mester szeszélyei elviselésével tanultak meg, ő pedig, a „megboldogult” auto-didakta módon. A tussal való íráshoz, a speciális acél „redisz-tollat” helyettesítette egy akár tűzifa-darabból kifaragott fa-írószerszámmal.
Igyekeztem eredetit írni, nem másolni. Azt gondolom, ha az angyal nem is mondotta az én felmenőmnek, hogy a világ legkitűnőbb festője lett volna, de ilyeneket mondhatott, hogy Erdély egyedüli megrongálódott könyvek rendbe-tevője (azokkal a módszerekkel, amik egyediek, egyedülállóak voltak), s a festészetben is az a sok találékonyság, „a jég hátán is megélés” páratlan volt. A betű-írásban is verhetetlen volt. Az ízléstelen, nem ember elé való, torz, kificamodott dolgoknak a kezéből való kiadásától tartózkodott. A könyveknek, ha akár csiszoló papírral is, de olyan metszetük kellett legyen, s ha kell még olyanabb, mintha gép vágta volna le. Nagyon minimálist fektetett be abba, amit végzett. A lehető legegyszerűbb módszerekkel oldotta meg a feladatait. A család-alapítás előtti éveiben már rengeteget rajzolt, olajfestékkel való kép-festéssel pedig csak a házasodása után próbálkozott. Sok-sok év elteltével megelégedéssel, és az önmagával szembeni elégtétellel állapította meg a fejlődését, visszapillantva a kezdő képeire, mintha nem is ő csinálta/alkotta volna. Ez a „Gyakorlat tesz mesterré” szállóigének a megvalósulása, a tapasztalat általi felismerése volt. Ha már csak piaci értékeléssel vesszük számba a dolgokat,akkor is elmondható, hogy a piacon érvényesült, a munkája elfogadhatónak találtatott/minősült. Úgy foglalnám össze, szemben a leírt minta történettel, hogy az „akarat győzedelmeskedett az ábránd felett.” Ezt magamról nem merném elmondani.
Tisztelem a trénereket
Bodó Imre
Nos, szerintem mindenki a saját tapasztalatai alapján értelmez egy-egy történetet. Én hiszek abban, hogy mindenki kap egy talentumot az életére, mely előbb-utóbb felszínre akar törni belőle. Vannak álmok, melyekhez megkapjuk azokat a körülményeket, hogy megvalósuljanak és vannak álmok, melyek „csak” aktiválnak minket. Szerintem, ha ennek az embernek a festőművész talentuma volt akkor valamilyen szinten egész életében festett a lehetőségei szerint, csak nem mert kiállni, döntést hozni arról, hogy ezt tanulmányokkal is alátámassza. A komfort zónát mindig áldozatokkal jár megmozdítani. Ő döntött és a történet alapján úgy tűnik megbánta a döntését, pedig egy sikeres életútat tudhatott maga mögött. Szerintem ő boldog volt csak a lelke nem tudott megnyugodni amiatt, hogy úgy érezte, hogy hagyta magát befolyásolni és ez mint egy árnyék eltakarta előle a valóságot, a színeket.
Tanulság: Más az álom és más a valóság. De minden úgy történik ahogy történnie kell, utólag , felesleges keseregni rajta. A halál után? 🙂
Azt gondolom, kinek mi az életfeladata, azt csinálja. Ha valóban ő lett volna a kor legjobb festője, nem marad rejtve, mert mindenképpen kitört volna belőle a tehetség, a vágy az alkotásra. Semmire nincs sohasem késő. Amíg itt vagyunk, lélegzünk, megtehetünk sok mindent.
Néhány dolgot a saját életemből is megosztok veletek. Mióta az eszemet tudtam, mindig tű és cérna volt a kezemben, varrtam. Mégis egy közgazdasági szakközépiskolába tereltek, ami nem érdekelt. Felnőttként először kirakatrendező, majd később lakástextil készítő kézműves lett belőlem. Mert arrafelé húzott a szívem, abban éreztem jól magam. Mindig vonzott az irodalom is, de csak nyugdíjas koromban kezdtem el magam ez irányban képezni. Jelenleg az ötödik könyvem jelent meg, de úgy tűnik, lesz hatodik is. Nem leszek világhírű író, de néhány száz embernek örömet okozok az írásaimmal, és ez elég.
Tehát összhangba lehet hozni a pénzkeresetet és a művészetet is. Ismétlem, ha ez az ember nem ezt tette, nem ez volt az útja. Majd a következő életében.
Soha ne add fel az álmaidat,tegyél érte.
Az en gondolataim a tortenet kapcsan (nem feltetlen tanulsagok):
– A csaladnak abban kene tamogatni, amit igazan szeretnel. Ha maskepp nem megy, legalabb moralisan. Ez sokszor nem valosul meg, ami azt mutatja, hogy az emberek nagy resze nem kepes JOL szeretni meg a hozza legkozelebb allokat sem.
– A felesegre a fenti allitas ugyanugy ervenyes. Sulyosbito tenyezo, hogy „gyerekes”nek hivja a ferje legnagyobb vagyat.
– Attol, hogy vezetokent felelossegteljesebb a munka, azert egy olyan beosztasban nekem mar nehez elkepzelni, hogy ne lett volna szabadideje. Ha fonok vagy, oszd ki a munkat. Ha mar kiverekedte magat a szegenysegbol, ott mar tenyleg csak rajta mult, hogy nem szant idot a festesre.
– Amugy nyugdijasan miert ne kezdhette volna el, akar csak hobbikent? Senki nem ugy kezd el rajzolni tanulni, hogy o lesz Picasso vagy mondjuk hegedulni, hogy o lesz a kovetkezo Paganini. Szoval nekem itt kicsit bukik a sztori.
– Az angyal meg tehet egy szivesseget! Hogy lehet ezt igy az arcaba vagni valakinek ugy, hogy mar nem tud csinalni semmit??? Ez alapjan ez inkabb a pokol kapujaban jatszodik. Kinek lenne kedve elni az orokkevalosagig ezzel a tudattal???
(Bocs az ekezetek hianyaert!)
Szerintem a kettő összeegyeztethető. A munkát lehet úgy hajlítani, hogy maradjon én-időnk is. Nem könnyű, de meg lehet oldani. De azt nem szabad hagyni, hogy a fejünkre nőjön a „társadalmi elvárás”, ne azért házasodjunk, vállaljunk gyereket, mert „kell” és „itt az ideje”. Az is elég sokat elmond, hogy a feleség nem támogatta a férjét az álmai elérésében – ez nem egy jó kapcsolat. Abban mindkét fél építi, emeli a másikat – nem visszahúzza. A mese főszereplője feláldozta az életét. Ennek nem kell így lennie, és nem jó, ha így van. Ez a szereplő már az életében halott volt. Nem ezért születünk meg.
Mindenkinek bele van kódolva a lelkébe, hogy miért van a Földön. Csináld azt, amit szeretsz, a többit megoldja az Univerzum.
Ha képes volt olyan lelkiismeretesen és jól végezni a gyári munkáját, hogy a végén vezető beosztásba került, és sikeres lett, akkor festőként (amit kedvvel, és boldogan csinált volna) talán valóban a világ legjobb festője lett volna.
Van,hogy az álmok álmok maradnak! Az attól szép,hisz nem tapasztaljuk meg a negatívumokat.
De elég szomorú,hogy az ember a festészet utáni vágy miatt nem látta,nem értékelte a meglévő élete szépségét!
Másokat okolt,pedig ő volt gyenge akaratú a megvalósításhoz!
amit gondolok a történetről:
Nevezhetjük hibának , vagy mulasztásnak amit a férfi elkövetett … hisz a mulasztásból hiba lett ..
A tehetség egy ajándék amit fel kell használni – fejleszteni – alkalmazni kell .. ez szinte kötelesség..
– több okból is hiba ha nem így történik :
– ha van egy vágya és pláne hozzá tehetsége ( azt a lelke mélyén érzi az ember )
mindent meg kell tenni, hogy elérje …
és ahogy a mondás szól igaz: ha valamit nagyon akarunk – elérjük ..
– a következő:
kicsit benne volt a lustaság – a sodródás – vagy akár a nem megfelelő párválasztás
(hiszen az igazi társ szárnyalni segít akár a kezdeti nehézségekkel – segíti ezt áthidalni ..
láttunk ilyen filmeket ..a feleség hozományát és a nagyon szűkös életmódot – az éjt-nappallá
tévő munkát – megkérdőjelezés nélkül vállalta a feltaláló mellett ..
ezért jeleztem, hogy milyen a társválasztás..
ha nem tudott kiteljesedni a férj – akkor nem is lehetett igazán boldog az élete..
így viszont a családja – környezete élete sem teljes, hogy egy boldog férj és boldog apa
egészen más légkört teremt .
– a későbbi anyagiakról már nem is beszélek – hisz nem biztos, hogy életében befutna..
– hiba pl. : mert a társadalomnak is veszteség – ha nem jött felszínre amit alkothatott volna..
– hiba mert: a gyerekeinek sem szerencsés pl.
nem azt mutatta, hogy kövesd az álmaid – tegyél meg mindent érte – és ELÉRED …:)
hanem azt, hogy mondj le róla . halogasd – tologasd – majd .. hátha .. és már minek ..
és egy fusztrált élet – a mi minden lehettem volna érzéssel …
– HIBA – nagy hiba mert elkótyavetyélt egy ajándékot – egy nagy lehetőséget mely nemcsak őt
fosztotta meg egy boldog – vagy sokkal boldogabb élettől – hanem családját – társát, gyermekeit
barátait – sót beosztottjait – hiszen ha nekik olyan főnökük lett volna aki arra hivatott .. sokkal
jobban irányította volna őket..
– HIBA : mert a társadalomat is megfosztottta valami kivételestől … mi lett volna ha Munkácsy M.
nem úgy – nem azt teszi …
Szóval: konkluzió: ne hagyd veszni az álmaidat !
Nekem a tanulsága az, hogy sohasem késő, és ha igazán szeretnénk valamit, akkor mindent meg kell tenni, hogy ha a körülmények nem optimálisak is, akkor is előbb vagy utóbb, de törekedni kel a megvalósítására.
Kár, hogy az angyal döbbentett rá, hogy az élete is igazi művészi alkotás volt. Kár, hogy az értékrendjében eltörpültek azok a dolgok, amiket életében tett. Ami igazán fontos azt saját magunknak kell megcsinálnunk, arra időt kell szakítanunk. Ha akarjuk a realitásunk nem szab gátat az álmainknak..
Ani
Van olyan ismerősöm, aki 50 felett kezdett festeni, akár éjszakai műszak után, mert nagyon fontos volt neki.
Én a tűzzománccal próbálkoztam. Régen szerettem volna, de későn nyílt rá alkalom. Művész nem leszek, de örömet okoz.
Ha valaki valamiben tehetséges, nem adja fel olyan könnyen.
Ez egy szörnyen közhelyes történet. Szerintem. Olvastam már ezerszer.
Mindenkinek meg kell köti a maga kompromisszumait, mert bármennyire is szeretsz valamit csinálni, az egy idő után unalmassá válik, ha a megélhetésért csinálod. Akinek olyan a személyisége, hogy megtalálja benne az örömet, élvezi a munkáját, aki nem, az meg úgysem fogja, bármi is legyen az.
Mit számít már ebben a helyzetben, hogy mit gondolok én vagy bárki más? Ami elmúlt, az már nem jön vissza. És a ‘mi lett volna, ha…’ típusú kérdések csak visszahúznak és a múltba ragasztanak. A kérdés bennem sokkal inkább az, hogy amíg még lett volna lehetőség a változásra, az angyal miért nem jelentkezett (ha a történet alapján feltesszük, hogy létezik ilyen halál utáni interjú)? Miért ébreszt valaki kétséget a másikban egy ilyen helyzetben? Azt gondolom, hogy amit teszek az életemben, azt az adott pillanatban a legjobb tudásom és legjobb szándékom szerint teszek. Hogy ez jó vagy sem mások megítélésében, az egy másik történet. Szerintem nem túl kedves dolog az arcába tolni valakinek egy ilyen tényt, vagy felismerést (egy angyaltól pláne nem!) akkor, amikor már esélye sincs azon változtatni.
Szerintem ha valaki másokat okol ,amiért nem tett meg valamit az életben az kifogásokat keres . Ha csak az akadályokat látja meg , és nem tesz semmit ,hogy legyőzze őket akkor az álmai csak álmok maradnak . Lehet ha tett volna az álmaiért , a kifogások helyett akkor a festészetben is ugyanolyan sikeres lett volna, vagy talán sikeresebb , mint a munkájában amit nem is szeretett igazán.
Nem érdemes olyan munkát csinálni amit nem szeretünk mert egy idő után már a több pénz sem fogja ezt kompenzálni. Talán mégis meg kellett volna próbálnia időt szakítani a festésre és bármi lehetett volna.
Ez az ember csak almodozott a festesrol de nem tett meg erte semmit. A tettek viszik elore az embert. Ha elgondol valamit akkor valositsa meg.
A mennyországban és az angyalokban nem hiszek, de a történetet olvasván bennem is felmerültek gondolatok, melyek akár az én életemet is tükrözhetnék, mint megannyi földlakóét ezen a bolygón. Számomra a félelem, megfelelési kényszer és az önbizalom hiány jött át a történetből. Sajnos a javak elosztása nem megfelelően működik ezen a csodálatos bolygón, de ebbe most ne merüljünk bele. Sajnos én sem azt csinálom amit szeretnék, de felismertem és változtatok rajta bármi is legyen a végeredmény. Nem akarom úgy leélni az életemet, mint a történet szereplője. Én még tudok változtatni, hiszen még élek. A múltbéli döntéseink révén belekerülünk egy bizonyos komfortzónába, mely nem biztos hogy „jó” nekünk, csak biztonságban érezzük magunkat benne. Nagyon nehéz változtatni, de merni kell új döntéseket hoznunk, hogy még jobban, boldogabban és kiteljesedett életet tudjunk élni, hiszen csak egy életünk van.
Mi van ha tényleg anyagilag nem engedhette meg magának hogy csak festegessen? Ha nincsen tehetsége, akkor nem fog tisztességesen megélni a festészetből, s biztos hogy a családja is felbomlik, mert a párjának nincsen kedve a gyerekekkel éhezni. Lehet hogy választania kelletett fiatal korában hogy keres valami munkát, s nem fog éhezni, vagy kockáztat, s éhezik amig sikerül hirnevet szereznie magának. Amikor családot alapitott, akkor meg tényleg nem volt szerencsés kockáztatnia. A fenti szöveg szerint ,lentről kezdte az életet,s aki nem esett ezen át, az fel sem fogja hogy milyen. Van olyan személy aki meg engedheti magának anyagilag hogy azt tegye amire vágyik, de olyan is van aki ezt nem engedheti meg, s csak egy álom marad . S ezért ne itélkezzünk az utóbbi személyeken.
Ha vannak álmaink, vágyaink, akkor törekedni kell arra, hogy megvalósítsuk őket, bármilyen nehéz is az oda vezető út. Az értékét a végén fogjuk érezni, meglátni és cserébe nem fogjuk azt gondolni, hogy áldozatként kellett leélni az életet, és azt érezni, hogy emiatt nem lehettünk igazán boldogok, bármilyen sokra is vittük az életben. Merjük élni az álmainkat és ne csak álmodjuk az életünket. Nekem erről szólt ez a kis történet.
Szerintem ha a festészetet vállalja, nem lett volna családja, és egyedül marad, lehet hogy egy darabig boldog lett volna, de a magány miatt, boldogtalan lett volna. Van úgy hogy másokért áldozatot hozunk meg, lemondunk az álomról, és nem magunkat az érdekünket nézzük.
… ám becsületes, szép, tiszta életet éltél és adtál másoknak is.
Kapsz egy második esélyt és hozzá hitet, erőt és bátorságot is, hogy megéld a tehetséged.
A mentorod és a mestered már várnak.
Készen állsz? – kérdezte az Angyal.
Megkérdezném az angyalt: Itt a mennyországban most már elkezdhetek festeni? 😉
Az hogy ne vesztegesd az idődet és bizz magadban, ne add fel az álmaidat!!!
Sohasem késő és bármikor el lehet kezdeni amit akarunk. Amire akarjuk, hogy legyen időnk – arra csinálunk, amire nem, arra meg azt mondjuk: nincs időm rá…
Ne add fel az álmaidat!
Mindig szánj időt magadra, a hobbidra, a vágyaidat ne engedd el sohaa.
[…] Hadd kezdjem mai írásom egy rövid történettel: […]