A napköziben a felügyelő tanárnő végignézett a gyerekeken. Volt, aki a leckéjét csinálta, volt, aki olvasott, ketten sakkoztak, a többség beszélgetett. Semmi rendbontás, minden pontosan úgy haladt, ahogy az rendjén való egy napköziben. Aztán a tanárnak egyszer csak fennakadt a szeme az egyik gyereken. Csak most, a sokadik körbepásztázás után hasított belé a felismerés, hogy a gyermek már jó régóta ül az asztalnál egy üres papír felett. A papír mellett színes ceruzák hevertek játékos rendezetlenségben. Most, hogy jobban megnézte a gyereket, látta, hogy az mered a papírra, és néha-néha ráncolgatja a homlokát, mint aki nagyon-nagyon töri valamin a fejét. Várt egy picit. Közben néha igazi gyakorlott tanári szemmel körbe-körbe pillantgatott a szobán, hogy valahol szükség van-e rá, de a többiek elvoltak magukban, ahogy eddig is, így a tekintete visszatért a papír felett ücsörgő gyerekre.
– Nyilvánvaló, hogy segítségre szorul – gondolta a tanárnő, és lassú léptekkel elindult a lurkó felé.
A gyermek közben tétován felemelt egy színes ceruzát és egy vonalat rajzolt a papírra. Majd eztán egy másik ceruzát kapott a kezébe, és a papírra egy újabb vonalat húzott. Szemlélte egy ideig az eredményt, és a kezében lévő ceruza végét rágva ismét a gondolataiba merült.
A tanárnő közben odaért. És mint aki a fejében már lejátszotta a mondanivalójában forgatókönyvét, szelíden, de határozottan megszólalt:
– Min dolgozol? De ugye tudod, hogy nem szabad rágni a ceruzát. Csúnya lesz a vége, ráadásul piszkos is! Szóval mit csinálsz?
A gyerek kivette a szájából a ceruzát, és felnézett.
– Rajzolok.
– És mit rajzolsz? Érdekesnek tűnik. – tette fel a kérdést. Úgy gondolta, talán tud segíteni a fiúnak, ha megmondja, hogy mit szeretne lerajzolni?
– Istent akarom lerajzolni!
A tanárnő a gyermeki naivitástól elbűvölve önfeledten felkacagott. – Istent? Hiszen senki sem tudja, hogy hogy néz ki! – próbált segíteni. A fiú kicsit megszeppenve és értetlenül nézett vissza a napközis tanárnőjére. Egy kis csend után végül bátortalanul megszólalt:
– Hát jó, de még csak most kezdtem. Ha befejeztem, akkor majd mindenki tudni fogja.
VÉGE
A történetért cserébe csak annyit kérünk, oszd meg velünk lent a hozzászólások között, hogy számodra mi a történet tanulsága! Több szem többet is lát, és másképp is látja ugyanazt alapon! (Kérünk, előtte ne olvasd el, hogy mások mit írtak, nehogy aztán amiatt ne írj semmit! 🙂)
Turbózd fel az önbizalmadat!
Ha szeretnél március 28-29-én egy intenzív önbizalomfejlesztő tréningen részt venni, amiben kiscsoportos coaching eszközökkel két napon keresztül fókuszálunk az önbizalomépítésed rejtelmeire és az önbizalmadat romboló automatizmusaid felismerésére, akkor sokat ne gondolkozz, mert egy évben csak egyetlen ilyen tréninget tartunk! A részletekért és a jelentkezéshez kattints a képre!
Elsősorban a tanárnőnek nem azt kellett volna mondania, hogy senki nem tudja Isten hogy néz ki , hanem segíteni a gyermeknek hogy az ő képzeletében milyennek látja , milyennek képzeli el .
Másrészt pedig a gyermek nem tudja hogy is kifejezni , de nem adja fel , addig csinálja amíg olyan nem lesz , mint amilyennek látni szeretné .
Érdekes történet! Az ezzel kapcsolatos megjegyzésem is valahogy olyan, mint az egész történet. Érzi az ember, hogy ez biztos mond valamit. Mert olyan különleges, nem egy hétköznapi történet ez! De mi is lehetne ennek valójában az eszmei mondanivalója? Ez a fiúcska úgy lehetett a rajzolásával, mint sokszor én a főzéssel, a havi nyugdíjam folyósítását követően! Akkorra már nagyon unom a sós vízbe főtt krumplit, pirított hagymával, most – egy hónapban legalább egyszer – kirúgnék a hámból és főznék valami finomat! De mi legyen az?
Aztán töprengem a bevásárló cédulám felett, hogy mit is írjak rá, mit kellene alapanyagként beszerezni hozzávalóként? Nagy gond ez, amikor az ember még azt sem tudja, mire is lenne igazán gusztusa, csak azt döntöttem el, hogy végre ennék valami jót! Hát ez a kisfiú is rajzolna valami nagyszerűt, valami különlegeset! Valahogy kitalálta, hogy az a különleges, legyen a Jóisten! De hogyan is lehetne Őt ábrázolni? Nagy dilemma! Üdvözlettel, Ervin
Ervin!
Számomra kérdés,hogy tényleg valami szépet akart rajzolni vagy pedig történt Vele valami,ami miatt Ő konkrétan Istent akarta ábrázolni.De még sokra fogja vinni a gyermek,hisz nem a szokásos nagyszakállú,felhőkön ücsörgő bácsikaként akarta lerajzolni,hanem színekkel…-)
És hogy nekem mit mondott?Azt nem tudom,de olyan jó volt gyermeknek lenni!-)Komolyra fordítva a szót:nekem azt mondta ez a sztori,hogy merjünk nagyot álmodni és tegyünk is érte.Tetszett a kisfiú reagálása a tanerő szavaira,hogy akkor majd a rajza után mindenki tudni fogja.Egy felnőtt próbálta elriasztani,de nem igazán sikerült.Így látatlanba is komálom ezt a kissrácot!-)
A Jóistent minden egyes ember olyannak képzeli el, amilyen ő maga, vagy a környezetében a legszeretettebb ember, akinek (ő úgy gondolja) – nem lehet és nincs is semmi hibája, úgy jó ahogy van. S mivel vagyunk egy-páran emberek ezen a földön, hát Isten-képünk is éppen annyi van… Csak azt „tudjuk” róla, hogy jóságos, kedves, gondoskodó, áldozatot hozott értünk, bölcs, s minket is meg akar tanítani erre a bölcsességre, mert szeret, hozzá tartozunk – ha mi is akarjuk… Ez egyfajta keret, amibe ki-ki még belegondol egy-két szuper jó tulajdonságot, képességet, s így lesz annyira „jó”, hogy azt már nem bírja el egy rajzlap. Soká fog tartani, míg „rájön” a lurkó, mit is kellene a papírra varázsolnia…
Anna
Nekem azt mondta, hogy attól, hogy a többség, vagy a nagyok mit gondolnak, nekem még nem kell megváltoztatni a gondolataimat. Azok az enyémek, és a világ előtt is vállalhatóak.
Ha valaki azt mondja, hogy valami lehetetlen, mint atanárnő szerint Istent lerajzolni, mert még senki sem látta, azt nekem miért kéne elhinnem, ha én a magam eszével kreativitásával magamban látom? Miért kellene mindig csak arra hagyatkoznom, amit fizikailag is megtapasztalhatok? Mi van az érzelmi megtapasztalással? Az is valóságos – nekem.
Szóval nekem azt mondta ez a sztori, hogy ne engedjem magam lekorlátozni az általánosan elfogadott nézetektől.
Számomra arról szól a történet, hogy gyermekként úgy gondoljuk, hogy bármit elérhetünk az életben. Ha ez a hit megmarad a felnőttkorra is, akkor talán még sikerülhet is!
Ez a gyermeki navivitás és őszinteség számomra a HITről szól. Másrészt Isten mindenhol és mindenben ott van, mégis akárhányan rajzolnánk le, az mind különböző lenne – a saját szubjektív látásmódunk megfogalmazása. Erről a különbözőség tisztelete és a „rész az Egészben” érzése jutott az eszembe, mellyel egy öszetartozás érzés is társul.
Nekem azt mondja, hogy felnőtt korunkban gyermekként gondolkodva a lehetetlen is lehetséges, ha akarjuk.
Kedves Mindenki!
Az jutott eszembe a történet kapcsán, hogy jó lenne, ha meg tudnánk őrizni magunkban a gyermeket. Nekem, mint gyermekeket nevelő felnőttnek az a feladatom, hogy újra megtaláljam magamban, és a gyermekeimben próbáljam megőrizni, amennyire lehetséges.
Ahány probléma és ahány ember létezik, annyiféle a megoldás. Nem szabad elvárnom, hogy az én megoldásomat fogadják el etalon ként. Nekik időnként sokkal jobbak a meglátásaik.
Nagyon sokszor kerül az ember olyan helyzetbe,hogy szeretne valamit,és mindennél jobban ragaszkodik hozzá,még ha mások próbálják is róla lebeszélni,hogy ez butaság,nem sikerülhet. Szerintem pedig,ha valamit nagyon szeretnénk,előbb-utóbb rájövünk,hogy is valósítsuk meg. A kisfiú is rá fog majd jönni. 🙂