A legtöbben elkövetjük azt a hibát, hogy bizonyos képességeket magától értetődőnek, természetesnek veszünk. Mivel azok természetesek, ezért ezeket a képességeket nem is tiszteljük. Hadd világítsunk rá egy példával, hogy pontosan mire is gondolunk, és milyen következményei vannak ennek a – szerintünk káros – nézetnek.

 

Egy hegedűművész, egy részecskefizikus vagy egy programozó képességeit eszünk ágában sincs megkérdőjelezni. Hiszen mindenki számára egyértelmű, hogy olyasmit tudnak, ami mögött sok tanulás és munka van. Az ilyesmit az ember nem tudja „magától”. De mi a helyzet azokkal a készségekkel és képességekkel, ahol a tanulási folyamat nem ennyire egyértelmű?

 

Például azt már jóval kevesebbre értékeljük, ha valaki következetesen és logikusan tud gondolkodni. Főleg, hogy az ilyen gondolkodás sokszor képes rámutatni a hiedelmeink hiányosságaira, amit nem szeretünk. Ilyenkor pedig inkább mondjuk azt, hogy annyi mindent nem tudunk még a világról, tehát hiába illogikus az érvelésünk, attól még lehet, hogy nekünk van igazunk. Meglehet, hogy tényleg így is van, de ettől még a jelenség maga érdekes. Miközben a logikát úgy önmagában becsüljük, az nem becsüljük, ha valaki kiemelkedő logikai készségekkel vagy érvelési képességekkel rendelkezik, hiszen a gondolkodás maga is strukturált és logikus, ezért bizonyos szinten mindnyájan logikusak vagyunk. Hát nehogy már „gondolkodásban” lenyomjon minket valaki. 🙂 Gondolkodni mindenki tud! Csak ilyenkor azt felejtjük el, hogy egyrészt nem mindegy, hogy milyen szinten, másrészt az ilyen készségek fejleszthetőek.

Neked mik a legjobb képességeid?

Neked mik a legjobb képességeid?

Hasonlóképpen kevéssé értékeljük, mondjuk, ha valaki nagyon jól ír. Mindenki tanult írni az iskolában, tehát ez nem túl értékes tudás. Hogy az életvezetési képességekről már ne is beszéljünk! A célmegvalósítás, a randi készségek, a pénzkereset, a boldogság, az optimizmus, stb… Számtalan olyan készségünk van, amit veleszületett, természetes készségként tartunk számon, és amelyekben éppen ezért nem látjuk a fejlődés lehetőségét.

 

Hogy miképp próbáljuk magunk számára elfogadhatóbbá tenni, ha valaki valami „természetes” képesség tekintetében jobb nálunk, az elég változó. Ha például valaki logikusabban gondolkozik, és az ellentmondásainkra rávilágít, annak véleményét leggyakrabban tárgyi tudáshiányra alapozva szoktuk elhessegetni. Hogy kié a tudáshiány, az mellékes. Ha az övé, akkor nem fogadjuk el, mert arrogáns és tudatlan, ha a miénk, akkor azzal könnyebb együtt élni, hogy nem tudunk válaszolni neki, mert hiányosak az ismereteink (de attól még igazunk van), mint azzal, hogy „butábbak” vagyunk. Az persze fel sem merül, hogy nem buták vagyunk, hanem pusztán egy fejleszthető képesség aktuális szintje ennyit tesz lehetővé, de ezen javíthatnánk. Más az önvédelmi mechanizmus akkor, ha a másik írásban jobb, vagy jobban tud randizni, boldogabb, stb.. Ezeknél inkább szeretjük magunkat azzal nyugtatni, hogy ezek genetika (azaz „tehetség”) és/vagy a sors kegyének kérdései. Bizonyos mértékig ez igaz is, ám valójában itt sem látjuk a fától az erdőt!

 

Azzal, hogy bizonyos készségeket „természetesnek” hiszünk az a legnagyobb probléma, hogy képtelenek vagyunk felmérni, milyen óriási fejlődési potenciál van ezekben a készségekben, ha direkt módon fejlesztjük őket. Sőt, nem csak, hogy képtelenek vagyunk felmérni, hogy mennyi mindent tanulhatnánk, de pont a készség természetességébe vetett hit miatt egyszerűen derogál is ezeket fejleszteni és tanulni. Megjelenik egyfajta undor a gyakorlatias dolgokkal szemben.

 

„Nehogy már nekem tanulni kelljen, hogy hogy kell logikusan gondolkozni, érvelni, párt keresni, boldognak lenni, stb.!” – hangzik a kiáltás sokunk fejében. És persze jön a számos önigazoló érvrendszer. Például elkezdünk beszélni tehetségről, szerencséről vagy arról, hogy az ilyesmit tanulni „amerikai hülyeség”. Pedig óriási a fejlődési potenciál. Az extrém esetektől eltekintve elmondhatjuk, hogy nincs olyan készségünk, ami nem fejleszthető! Minden tanulás kérdése! Persze nem arról van szó, hogy nem lehetnek különbségek emberek között egy-egy képességben. Hogyne lehetnének. Ám attól, hogy nem leszel a legjobb, még lehetsz nagyon jó, ami a te életedben bőven elég lehet!

 

Lackfi Jánostól, a József Attila-díjas költőtől és írótól sokszor kérik, hogy állapítsa már meg, hogy valaki tehetséges-e vagy sem, és érdemes-e az írással foglalkoznia. Erre csak annyit szokott válaszolni: tanuljon írni 10-15 évig, sajátítsa el az írás fortélyait, a szakma gyakorlatias részét, és utána meg tudja mondani, hogy az illető tehetséges-e. Nyilván csak ezért nem érdemes 10-15 évet belefeccölni az írás elsajátításába, ám a válaszból jól látszik, hogy mekkora a fejlődési potenciál, hiszen 10-15 év tanulás kellhet hozzá!

 

Mi az, hogy "tehetség"?

Mi az, hogy “tehetség”?

 

A kérdés tehát az, hogy a te esetedben milyen készségek nem olyan fejlettek, amivel elégedett lennél, és mi akadályozott eddig, hogy ezeket fejlesszed? Az élet az adaptációról szól, a tanulás és a készségfejlesztés mondhatni a legalapvetőbb képességünk. Ne hagyd kárba veszni! Fogj neki még ma hogy a nem működő készségeidet fejleszteni kezd, és ne érdekeljen, hogy a környezetedben mit mond a sok hirtelen szakértővé avanzsáló ember.

 

Tehát milyen készségek hátráltatnak, miért nem fejlesztetted őket, és mit fogsz tenni ma azért, hogy ezek a készségeid fejlődni kezdjenek?

 

[button link=”https://boldogsagtervezes.hu/boldogsag-muhely/” type=”small”]Ha szeretnél szórakoztató és meghökkentő gyakorlatok segítségével fejlődni, várunk a BoldogságTervezés Műhelyeken![/button]