Egyik tréningünkön, a BoldogságTervezés Akadémián külön modulban gyakoroljuk a konfrontációt. Azt vesszük át, hogy hogyan érdemes másokkal konfrontálódni, hogyan érdemes negatív visszajelzést adni. Utóbbi az egyik legnehezebb pontja a napnak: mivel gyakorlatlanok vagyunk a szemtől-szemben történő negatív visszajelzésben, kritikában, vagy nevezzük bárhogy, ezért sokszor inkább átcsúszunk tanácsadásba, vagy közhelyek, „bölcsességek” puffogtatásába.
Dr. Csernus Imre írta valamelyik könyvében, hogy a kéretlen tanácsadás nem más, mint erőszaktétel a másikon. Rossz esetben pedig csak azért történik, hogy a másik fitogtathassa okosságát. Ha ez a helyzet, úgy a kéretlen tanács nemhogy nem javít a kapcsolat minőségén, de sokat ronthat rajta, ráadásul a másik félnek egyáltalán nem segít. Főleg, ha a tanácsadó titkoltan ugyan, de a felsőbbrendű mindentudó szerepében tetszeleg. Nem véletlen, hogy a pszichológusoknak tilos tanácsot adni, és a coachokat is megbuktatják az akkreditációs vizsgán, ha véletlenül tanácsadásba csúszna át az ülés.
Tehát, bár mindenki imád tanácsot adni, a tanácsadás kényes téma, jól tanácsot adni pedig művészet, amelyet érdemes elsajátítani, ha valóban segíteni szeretnénk a másikon.
Problémás kamaszok, érthetetlen menyek, párkapcsolatukban elakadt barátnők vesznek körül és nem érted, miért távolodnak el tőled, amikor te csak segíteni szeretnél rajtuk? Frusztrálsz másokat azzal, hogy mindig mindent jobban tudsz, pedig csak jót akarsz?
A szándékaid helyességében nem kételkedem, viszont közlés módján sokat lehet javítani. A következőkben átvesszük a tanácsadás 5 legfontosabb tudnivalóját.
1. Ne add kéretlenül!
Ha a másik nem kér tőled tanácsot, akkor ne adj neki! Ez bár roppant egyszerűnek hangzik, mégis, a legtöbb esetben úgy adunk másoknak tanácsot, hogy senki sem kért vagy hatalmazott fel erre bennünket. Egyszerűen nem bírjuk ki, hogy ne mondjuk meg a „tutit”, amikor olyan világosan látjuk, mi a probléma megoldása! Mi a baj ezzel? Amit már említettem: a kéretlen tanács csupán arra jó, hogy felbosszantsa a másikat, esetleg úgy érezze, hogy hülyének nézik. Vagy pedig – még ha nem is tudatosul benne – úgy érezze, hogy a másik fél sokkal kompetensebb az ő problémájában.
Ráadásul sokszor a kéretlen tanácsok kritikát rejtenek: az illető nem mer negatív visszajelzést adni a másiknak (hiszen ahhoz bátorság kellene, egyenes beszéd és önmaga nyílt felvállalása), ezért manipulatívan, az okosabb segítő szerepében tetszelegve kritikába rejti el a véleményét. Amikor ezt kifejtettük egyik tréningünkön, egy résztvevő rá is ébredt, hogy min csúszhatott el a menyével való kapcsolata. Ha nagyon nem bírsz magaddal, és mindenképpen szeretnéd elmondani a tanácsodat, előtte legalább kérj engedélyt rá. „Látom, nagyon elakadtál ebben a kérdésben. Segíthetnék esetleg neked pár ötlettel?” Soha ne mondd azt, hogy „én a te korodban pont ilyen voltam”, vagy „én már átéltem ezt és ezért tudom, hogy…”
2. Figyelj a másikra!
Ismerős az érzés, amikor szeretnéd valakinek kiönteni a szívedet, erre a másik mást se tesz, minthogy tanácsokat osztogat és meg akarja oldani a problémádat? Ha a másik csak annyit szeretne, hogy meghallgasd, te pedig ehelyett elárasztod azzal, hogy mit és hogyan kellene csinálnia, azzal csak frusztrálod az illetőt, hiszen azt érzi, nem figyelsz rá (pedig ő éppen egy fontos dologról szeretne beszélni.) Sokszor már az is segítség, ha meghallgatod az illetőt, lehet, hogy csupán ennyi kell neki, és egyáltalán nincs szüksége a tanácsodra.
Egyes szerzők azt állítják, hogy különösen a férfiak esnek bele ebbe a hibába: rögtön mindent meg akarnak oldani, ahelyett hogy felismernék; a másik csak a figyelmükre vágyik.
3. Nem kell a mindentudó szerepében tetszelegni!
Neked is van a környezetedben olyan, aki mindig mindent tud? Kisvárosból jövök, ahol van egy-két pletykás szomszédasszony, aki nem csupán a pörköltreceptet tudja jobban, de mintha a bölcsek köve is nála lenne, amikor mások helyzetének megítéléséről van szó. De persze vannak ilyen főnökök, édesapák és anyósok is. Ugye, milyen idegesítő a nonstop tutimegmondás?
Senki sem várja tőled, hogy te legyél a mindentudó guru akinek mindenre van kész válasza. Ha fogalmad nincs, mit mondj a másiknak, mondd meg neki! Hidd el, nem várja el, hogy olyanokat mondj, mint „tudom, hogy hogy érzed magad”, főleg, ha nem tudod. Lásd a második pontot: az aktív odafigyelés már önmagában is nagy ajándék és segítség a másik számára! Jó tanács helyett lehetsz pusztán kedves is az illetővel, például később telefonon vagy emailben érdeklődsz, hogy hogy van, esetleg szervezel közös programot vele, hogy kicsit fel tudjon oldódni.
4. Ne ítélkezz!
Mi van akkor, ha valaki olyan problémával jön hozzád, amit te elfogadhatatlannak tartasz? Például nős férfival kezdett, drogfüggő, vagy hazudott valakinek? Ha valaki megnyílik és segítséget kér, az sebezhető. Ilyenkor jól belegázolni a lelkébe mindenféle ítélkezéssel, erkölcsi értékrenddel és társaival olyan, mintha egy elefánt tarolna végig egy porcelánbolton. Az „ezt kellett volna”, „hogy tehetted ezt” és társai helyett megint csak az aktív odafigyelésnek, empátiának és meghallgatásnak jusson nagyobb szerep. Ha nagyon nem tudsz azonosulni a másikkal és a problémával, nyugodtan megmondhatod neki, hogy sajnos nem te vagy a legmegfelelőbb ember ebben a kérdésben.
5. Garanciák helyett ajánld fel a segítségedet!
„Ha így és így csinálod, garantálom, hogy…” – ismerős az ilyen típusú tanácsadás? Egyik kliensemnek állítása szerint a kineziológusa és a jósnője is garantálta, hogy lesz párja, ha rendszeresen jár hozzájuk kezelésre és ugyancsak csalódott volt, amikor én semmit sem ígértem neki. Mégis, hogy lehet ilyet garantálni?! Ígérgetni és garantálni nem más, mint puszta felelőtlenség. Ne ígérj neki semmit, pláne ne garantálj.
Ehelyett inkább kérdezd meg, hogyan segíthetnél a másiknak a legjobban – biztos, hogy jobban tudja, mint te. Kezdjetek el közösen gondolkozni ahelyett, hogy kinyilatkoztatnál. Lehetséges, hogy a másik hosszabb távú támogatásra vágyik. Például ha épp válófélben van, akkor nem lesz elég számára egy-két praktikus tipp és a válóperes ügyvéded száma: valószínű, hogy szüksége lesz rád a későbbiekben is. Legyél ott mellette!
Figyeld meg, hogyan tudsz javítani a fentiekkel a kommunikációdon és a másokkal való kapcsolatodon!
Nagyon hasznos cikk – és bár már megértettem, hogy tényleg létezik ilyen, hogy valaki nem segítséget akar, csak hogy meghallgassák, néha még mindig elcsodálkozom ezen:-) Ha én valakinek elmondom a problémámat, akkor bizony megoldást várok rá, és nagyon nehéz volt megértenem, hogy sok ember csak meghallgatást akar:-) Bár tudtam volna ezt már kamaszkoromban is! Szerintem ezzel a cikkel (is) sok embernek segítettetek „felébredni”.
Örülünk, hogy tetszett! 🙂
Szervusztok! Boldog és sikerekben gazdag új évet kívánok!
… nahát, már megint egy dal jutott az eszembe… 🙂
Zorán énekelte: Mi fáj, gyere mesélj…
Tudom, hogy okos, bölcs, türelmes satöbbi vagyok, de tudok hallgatni is ám… Azért hadd írjam ide: egy dologban nincs pardon, az utódok nevelésében, ott teljes mellbedobással kell (okos érvekkel, lehetőleg meggyőzően) előadni magunkat, ha kell tűzön-vízen keresztül érvényesíteni akaratunkat, véleményünket, az éppen aktuális nevelési-erkölcsi normákat, a gyerkőc majdani érdekeit is szem előtt tartva. Egyebekben a többi felnőttel bizony kesztyűs kézzel kell bánni, a fent említett pontokban leírtakat ha lehet – kicsit sem áthágni, pedig tényleg jaj de nehéz… 🙂 Ha valaki szóban nem tudja előadni baját, bánatát,írásra buzdítom, furcsa, de az (üres) papír, képernyő előtt ücsörögve néha az ember maga is rájön megoldásokra, ha elég időt szán rá, ha még le is írja őket egy „titkos” fájbba – vissza keresheti, egyeztetheti, igazíthat a dolgai folyásán. Van mihez tartania magát, nem csapong. Esetleg hasonló cipőben járó „levelező” társaival megoszthatja, újraértelmezheti gondjait, nem is szorul más tanácsára. Én ritkán adok tanácsot, inkább elmesélem beszélgetőtársam bajával kapcsolatban eszembe ötlő emlékeimet, amit ő (esetleg) szájtátva hallgat meg. Így egy igazán jóízű beszélgetés alakulhat ki, ami szintén okoskodás nélkül oldja a feszültséget, „áthangolja” az embert… Bocs, ezek nem tanácsok… Nehogy annak vegyétek! 🙂 Anna.
Kedves Anna! Jól értem, hogy azt TANÁCSOLOD, pont a saját gyerekünknek ne adjuk meg azt (bárki más felnőtt idegennek viszont igen) a nyitott és feltétel nélküli odafigyelést és megértést, ami hozzásegithetné adott esetben saját problémájának megoldásához, illetve, hogy megtanulja ennek módját, mire felnőtt lesz??
Számomra ez a legfontosabb „majdani érdek”.
Persze, jó, ha vannak elveink a gyerekünk felnevelésével kapcsolatban, de tényleg mindig feltétlenül a mi akaratunk kell, hogy érvényesüljön „vele szemben”? „Tűzön-vizen át”? Nekem elegendő az is, ha elég jó szülő tudok lenni ahhoz, hogy szeretettel, megértéssel terelgessem a felnőttlét felé, hogy hiteles és önmagával azonosulni tudó, cselekvőképes ember válhassék majd belőle. Legalábbis szeretném megadni neki az esélyt rá.
Kedves Judit!
Félreértettél, a Boldogságtervezés blogfolyamba írt hozzászólásaimban már írtam arról, hogy engem hogy neveltek a szüleim, milyen mintát kaptam és azok hogyan rajzolták át az emberekhez való viszonyomat…
De itt ahhoz szóltam hozzá, hogy mi az, amiben következetesnek kell lennem, és hogyan kell viszonyulnom felnőtt beszélgető-levelező partneremhez ahhoz, hogy ő is én is jól érezzük magunkat a kommunikáció során. Fentebbi hozzászólásomban említettem az okosan érvelve és a következetes kifejezéseket, ezek nagyon fontosak, és számomra természetes, magától értetődő, hogy szeretem a gyermekeimet, ezért „külön” nem hangsúlyoztam ezt…
Szeretettel: Anna.
Aki azt irta: ” hogy tényleg létezik ilyen, hogy valaki nem segítséget akar, csak hogy meghallgassák, néha még mindig elcsodálkozom ezen:-) Ha én valakinek elmondom a problémámat, akkor bizony megoldást várok rá”….biztosan még nem volt igazi problémád, vagy nem volt egy okoskodó jóbarátod, aki megmondta neked a tutit…
mert akkor tudnád, hogy a másik okos véleménye bizony egy cseppet sem érdekel…
mert ha van egy öszinte ember aki meghallgat és megért… a problémádat megoldod Te magad, mert csak TE tudod és nem más…
Ez mind rendben van, és én igyekszem nem így viselkedni. De arra adjon nekem valaki ötletet, hogy hogyan lehet elviselni, azt, aki mindezeket a hibákat elköveti, és folyton kéretlen tanácsokat ad.
Leállítani nem lehet, nem szokott netezni, konkrétan ezt a cikket megmutatni neki, akár lehetne, de semmi értelme, nem jönne rá, hogy róla van szó, semmi esetre sem ismerné be, nemhogy nekem, de magának sem, hogy ezt a dolgot így csinálja. Szóval leszoktatni erről teljesen lehetetlen, csak elviselni lehet, de az sem könnyű.
Ez egy jó kérdés! Írunk róla! 🙂
… nem csak a számítástechnikában működik…
skip, ignore, delete 🙂
A.
Egy híresen szókimondó barátom azt mondta erre:
Tudod, a vélemény olyan mint a segglyuk.
Mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra.
Bocsika, ezt nyugodtan moderálhatod .
Azért imádlak titeket! 🙂
kedves tàrsaim, teljesen magamra ismertem sajos szoktam tanàcsot adni kéretlenul,de remélem ezek utàn nem fogok,habàr nagyon nehéz megàllni,mert az biztos,hogy egy kivulàllo màsképp làtja a helyzetemet,reàlisabban tudj amegitélni,hiszen hiànyzik az érzelem.valoban mindenki csak sajàt maga tudja megoldani a gondjàt.sok orszàgot bejàrtam,sok embert kulturàt megismertem,az érzelmek a gondok mindenhol egyformàk màs- màs szinten.szuletés szerelem halàl egyforma érzelmeket vàlt ki,csak van aki jajong,van aki némàn szenved. a boldogsàgot is màsképp fejezik ki az egyes kulturàkban
.de kéretlen tanàcsot kapni senki sem szeret.remélem nem adtam tanàcsot.
Ajajj, ez nehéz lesz, de megpróbálom….