Te is folyton elkésel mindenhonnan? „Késős” vagy? Lehetséges, hogy csupán játszmázol!
Én a magam részéről utálom a késést. Egyrészt azt, amikor én késem el (ez viszonylag ritka), másrészt azt, amikor tőlem (találkozóról, coaching ülésről, tanfolyamról) késik el a másik. Ha rendszeresen történik meg ez, az meg pláne bosszant. Olyankor úgy érzem, hogy a másik az én időmet pazarolja és semmibe veszi a közös megállapodásunkat.
A későkre éppen ezért rá szoktam szólni. Tapasztalataim szerint ha nem állapítjuk meg az időkeretekre vagy késésre vonatkozó szabályokat rögtön egy tréning vagy közös munka elején, akkor a későbbiekben már elég nehéz ilyeneket bevezetni. Volt már úgy, hogy harmadik alkalommal közösen megfogalmazott „szankciókat” találtunk ki a későkre vonatkozóan, ezért a negyedik alkalomra mindenki percre pontosan érkezett.
Késik és sír
A legemlékezetesebb késős esetem az volt, amikor a nyári görögországi önismereti táboromban az első foglalkozásról elkésett egy résztvevő. Tudni kell, hogy amikor valaki nincs ott időre, azzal nem csak a saját, de az egész csoport munkáját akadályozza és hátráltatja. Ott ülünk tizenöten és malmozunk, várjuk a későt. Esetleg belekezdünk a munkába, erre a késős megérkezik és kezdhetem újból a feladat magyarázatát, különben az illető kiesik arról a részről. Utálatos dolog, na. Szóval ott ülünk a gyönyörű napsütésben, kétszáz méterre a tengerpartról, mire belibben a késős egy halk „elnézést”-tel. Én azonnal szóváteszem, hogy igyekezzünk betartani az időkereteket és ne késsünk (többesszámban mondva, így finomítva a felszólítás élét – mostmár egyes számban mondanám), erre az illető fogja magát, majd hóna alá csapva a füzeteit sírva elszalad. Én meg utána, hogy mégis, mi történt? A résztvevő erre közölte, hogy ő mindig mindenhonnan elkésik, mert annyira szerencsétlen, hogy még ennyit sem tud megtenni az életben, és egyébként is, örök vesztes és az egésznek semmi értelme. Hosszas győzködés után visszament a csoportba és végül – az elszaladással és győzködéssel együtt – sikerült jó nagy késéssel elkezdeni a közös munkát.
Mi történt a felszínen? Felszólítottam valakit, hogy ne késsen. Erre mi történt valójában? Az illető elkezdett velem játszmázni, méghozzá az „én olyan szegény szerencsétlen vagyok, szánjatok engem” nevezetű játszmát, amit az egész tábor alatt szépen folytatott, csőbe húzva nem csak engem, de a többieket is. A játszma lényege, hogy különféle módszerekkel folyamatosan figyelmet követelt magának az illető, amit meg is kapott tőlünk, és természetesen – mivel működött a stratégia – ezt a játékot folytatta végig. Ismerős ez a játszma? Látsz ilyet esetleg a környezetedben? Nem lennék meglepve. Mindenesetre ez az eset jó lecke volt számomra: többet ezt a játékot senki sem tudja eljátszani velem, így aztán sokkal hatékonyabb is a közös munka. Amíg sajnálod és siratod magad, addig nincs fejlődés és változás. (Természetesen nem arról van szó, hogy néha ne sajnálhatnád magad, de nem akkor, amikor elvileg dolgozni és fejlődni szeretnél.)
A késés mint játszma
A késősőkkel is egyre szigorúbb vagyok, nagy örömömre szolgált, amikor F. Várkonyi Zsuzsától olvastam, hogy bizony, az állandó késés is lehet játszma és manipuláció. (A játszmaelméletről már írtam, ha nem ismered ezt a fogalmat, érdemes ezzel az írással kezdeni az olvasást.)
F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus megfigyelte, hogy „a legkönnyedebb, legrövidebb bocsánatkérés mindig a krónikusan későktől érkezik.” Mintha ezek az emberek úgy gondolnák, hogy egy rövid bocsánatkéréssel már minden el is van intézve, mintha nem is számítana, hogy megvárattak engem, vagy egy csoport esetében több más résztvevőt is. Akit valóban zavar a saját késése, az általában picit jobban szégyelli magát ilyen esetben, igyekszik magyarázatot adni, de nem azok, akik igazából egy játszma miatt késnek. Milyen játszma lehet az, ha valaki elkésik?
Érkezésük stílusa azt a benyomást kelti, mintha őket nem igazán zavarná a késés, mintha így tervezték volna, holott ez csak tudattalan tervüknek felel meg (például „Nekem ne mondja meg senki, mikor induljak!” vagy „Érezni akarom, hogy már nagyon vártak”, vagy „Nem szívesen megyek, de muszáj. Hát tessék, ennyit tudok nyújtani!” – és így tovább.) (A lélek dolgai c. könyvből)
Hogyan érdemes az ilyen játszmázókat kezelni? Ha a fentiekre annyit felelünk, hogy „nem gond, semmi probléma”, azzal igazából belemegyünk a játékba, tehát annak elismerésébe, hogy nem is olyan fontos, amit csinálunk, hiszen lazán lehet késni róla. Emellett még csak nem is vagyunk őszinték, hiszen azt állítjuk, hogy nem gond, amikor pedig zavar bennünket (ez olyan önismereti tréning esetén, amely többek között arra buzdít, hogy merjük felvállalni érzelmeinket, elég ciki).
F. Várkonyi Zsuzsa azt javasolja, kérdezzük meg, hogy az illető vajon megbocsátja-e magának, hogy elveszített tíz percet a tréningből. Azt is hozzátenném, hogy megbocsátja-e magának, hogy mások idejéből vett el tíz percet. Ismerősök, barátok esetén pedig nyugodtan meg lehet mondani, hogy téged zavar és neked rosszul esik az, ha valaki az előre megbeszélt időponthoz képest késik. Természetesen, egyszer-kétszer mindannyiunkkal előfordulhat, hogy elkésünk, de a rendszeresség és az, ha valaki a „nem tehetek róla, én ilyen késős vagyok” kifogás mögé bújik, már igazán bosszantó, ráadásul lehetséges, hogy egy játszma áll a háttérben, amelynek öntudatlanul is szereplőivé váltunk.
Jók ezek a cikkek. Néha úgy érzem, olvasáskor, hogy na most nyílt fel a szemem… Persze, azért nem mindenben a játszmázást – mint szándékos viselkedést – lelem meg az emberek egy-egy megnyilvánulásában, előfordul, hogy az illető tényleg a legjobb szándéka ellenére se tud mit kezdeni a körülményekkel. Ilyenkor „jön a feloldozás”, mert hát erre is szükség lehet, mindent a helyén kell tudni kezelni, de ez is nehéz, kell hozzá egy kis jóindulat, és mindenekelőtt a tapasztalatokon, jól megtanultakon alapuló biztos tudás, és köszönöm, hogy ehhez (is) hozzásegítetek bennünket… Anna.
Betalált a cikk. Én borzasztó késősnek tartom magam (végül mindegy h én milyennek tartom magam, a tények magukért beszélnek…).
Írdatlan szégyellem magam minden esetben és én pont fordítva érzem: azért mondok csak egy „elnézést”, hogy ne rontsam tovább a helyzetet és ne húzzam tovább az időt magyarázkodással. Szeretném ha nem így lenne, jó ösztönző ez a cikk!
Sajnos én is notórius késő és halogató vagyok, és bár szörnyen érzem magam miatta, úgy látszik, annyira mégsem, hogy hosszú távon is képes legyek változtatni rajta. Ha megkérdezné valaki, hogy mi volt a legnagyobb bűn, amit eddig az életem során elkövettem, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy a töménytelen mennyiségű idő, amit haszontalanságokra pazaroltam, és amit hagytam elfolyni. Nem akarom mentegetni magam (vagy mégis?) de ha valaki gyerekkorában nem tanulta meg beosztani az idejét, és nem volt semmilyen rendszer az életében, az később nagyon nehezen tudja ezt pótolni. Főleg, ha a szervezetlensége idővel olyan egyéb problémák forrása lesz, mint a krónikus kimerültség, depresszió, bűntudat, önbizalomhiány, az értelmetlenség érzése, és a túlzott étvágyból adódó, egyre nagyobb súlyfelesleg. Szóval csak annyit akartam mondani, hogy ami a másiknak legfeljebb egy rövid ideig tartó bosszúság, az a későnek százszor rosszabb, mert ő nem tud elmenekülni önmagától.