Néhány egyszerűen megfogadható tanács a boldogságszintünk növelésére
Miért hozza rád a frászt egy hirtelen hang a csöndben?
Biztosan veled is megesett már, hogy egyedül voltál otthon, vagy már mindenki aludt és egyedül voltál egy szobában, aztán egy hirtelen jövő hang (mondjuk eldőlt vagy leesett valami) a frászt hozta rád, holott napközben ugyanaz a hang meg se kottyan. Hogy ennek mi köze a tudatos boldogságtervezéshez, az az alábbiakból ki fog derülni.
A fenti, ránk frászt hozó hanghoz hasonlóan működik a látásunk is: egy kis változás, mozgás azonnal felkelti a figyelmünket. Noha mozgatás nélkül a szemünk látómezeje nagyjából 180 fok, valójában csak egy kb. 2-4 fokos szög által bezárt területet „nézünk”. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a maradék látómezőnknek ne lenne óriási szerepe. Minél kijjebb van valami a periférikus látómezőnkben, annál kevésbé részletesen látjuk, viszont azonnal észrevesszük, ha valami változást, valami mozgást érzékelünk ott. Ha valami mozog, az lehet ránk veszélyes, ezért az idők folyamán úgy alakult, hogy erre különösen érzékenyek vagyunk.
Sőt, hogy a hirtelen változásra még inkább ki legyenek élezve az érzékeink, van egy beépített mechanizmusunk, a habituáció vagy – egy tágabb értelmű szóval kifejezve – adaptáció. Ez annyit tesz, hogy a folyamatosan kapott ingerekhez igyekszünk gyorsan hozzászokni, alkalmazkodni, hogy az új ingerek, a változás észlelése minél hatékonyabb legyen.
Mivel a figyelmünk a bejövő ingerek mennyiségét tekintve korlátozott, ezért egy ilyen mechanizmus létfontosságú lehet, hiszen egyfajta szűrőként szolgál, amin csak az új ingerek jutnak át fennakadás nélkül.
Gondolj bele, ha sütsz egy sütit, és terjeng a jó illata, akkor az számodra hamar eltűnik, de egy újonnan jövő számára továbbra is érzékelhető lesz. Egy süti illata nyilván kellemes, ezért annyira nem örülünk az adaptációnak, de ha már egy komolyabb hagymás szellentésre gondolunk, mindjárt hálásak vagyunk a meglétéért. Ám a lényege mégsem ez, hanem az, hogy a süti illata vagy a szellentés szaga távolról sem olyan veszélyes, mint mondjuk a szivárgó gázé. Márpedig ha folyamatosan éreznénk a sütit, a gázszivárgást nem biztos, hogy észrevennénk.
Mondhatjuk, hogy az ember tudata és érzékei úgy vannak kialakítva, hogy az újra legyen kifejezetten fogékony.
Az adaptáció napos oldala
Hogy ennek előnyét egy kísérlettel is megvilágítsam, röviden mesélek Hanan Frenk, a viselkedéstudományok professzorának egyik kísérletéről. Frenk még katonaként egy aknára hajtva elvesztette mindkét lábát, ezért különösen izgatta a fájdalom kérdése. Felállított egy kísérletet, amiben azt vizsgálták, hogy vajon a sérülést szerzett katonák hogyan viszonyulnak a fájdalomhoz a korábban szerzett sérülésük tükrében.
A jelentkező résztvevőket egy orvosokból és nővérekből álló csoport két csoportra osztotta aszerint, hogy a sérülésük mennyire volt súlyos. Ezek után a résztvevőknek egy 48 fokos vízbe kellett tartaniuk az egyik karjukat, szólniuk kellett, ha a meleg kezd fájdalmassá válni (fájdalomküszöb) és ki kellett húzniuk, amikor a fájdalom elviselhetetlenné válik (fájdalomtűrés maximuma). Az eltelt időt pedig pontosan mérték.
Az eredmény? A korábban enyhe sérüléseket elszenvedők csoportjánál a fájdalomküszöb átlagosan 4,5 másodperc volt, míg a fájdalomtűrés maximuma 27 másodperc. Ezzel szemben a súlyos sérülést elszenvedő csoport tagjai átlagosan 10 másodperc elteltével érzékelték a fájdalmat, és 58 másodperc volt a fájdalomtűrésük maximuma! Vagyis közel kétszer jobban bírták a fájdalmat. Ebből kiindulva több kísérlet segítségével sikerült igazolni, hogy a fájdalomhoz is képesek vagyunk adaptálódni.
Az adaptáció sötét oldala
Úgy tűnik, örülhetünk az adaptációnak. Nem csak képessé tesz minket, hogy különböző körülményekben képesek legyünk megélni, de olyan életkörülményeket is segít gond nélkül elviselni, mint Hanan Frenk esetében a lábak hiánya, vagy a gyakran jelentkező fájdalom. Mindent összevetve tehát az adaptáció hasznos. Egyetlen probléma van csak vele…
A baj az, hogy az adaptáció, ahogy azt már fent a szaglás kapcsán is említettem, nem tesz különbséget „rossz” és „jó” inger között. Így sajnos a jó ingerekhez is hasonló módon adaptálódunk, mint a fájdalomhoz. És a legnagyobb problémát nem is maga az adaptáció okozza, hanem az, hogy képtelenek vagyunk az adaptáció folyamatát és hatását felmérni a saját életünkre. Hogy miért?
Gondold csak el: mi lenne, ha megnyernéd a lottót? Te lennél a világ legboldogabb embere. Úgy pár hónapig. Megvennéd az új házat, kocsit, és ami szem-szájnak ingere, de aztán hozzászoknál és egyszer csak azon kapnád magad, hogy semmivel sem vagy boldogabb, mint amilyen a lottó megnyerése előtt voltál. Elképzelhetetlen, de mégis így van. Ez jó, ha mondjuk a párod elvált tőled vagy szakított veled, esetleg elvesztetted egy végtagodat (hisz akkor is néhány hónap múlva azon kapod majd magad, hogy semmivel sem vagy boldogtalanabb, mint azelőtt), de egy pozitív élménynél óriási probléma, és nem csak azért, mert így elillan egy boldogságforrás, hanem azért is, mert képtelenek vagyunk olyan döntéseket hozni, amelyek hosszan tartó boldogságérzést keltenek bennünk.
Nemcsak, hogy nem tudjuk felmérni, hogy mi okozna nekünk nagyobb boldogságot hosszú távon, de a józan eszünk még teljesen félre is vezet. Leif Nelson és Tom Meyvis kísérletsorozata rávilágít, hogy miért.
Kínozni csak egyhuzamban!
Tedd fel magadnak a kérdést: egy jó élményt (pl. egy masszázst, egy kellemes meleg fürdést a hideg télben, stb.) szeretnél folyton megszakítani? És mi a helyzet egy rossz élménnyel? Szeretnél kis pihenőket beiktatni, ha ilyesmiről van szó? Az emberek többsége szeret „pihenőket” tartani egy-egy számukra rossz élményben, és szereti háborítatlanul kiélvezni a pozitív élményeket. Leif Nelson és Tom Meyvis tehát megnézte, jól teszik-e, hiszen ez a nézet teljesen ellentétes az adaptáció alapelveivel. Felállítottak hát egy kísérletet.
A résztvevőket először egy kellemetlen élménynek tették ki. Kaptak egy szép nagy fejhallgatót, amiben ipari porszívó fülsértő zaját játszották be háromféle mód egyikén. Valaki vagy 5 másodpercig hallotta a zajt, vagy 40 másodpercig, vagy 40 másodpercig és néhány másodperc szünet után még 5 másodpercig. Hogy ki melyiket hallotta a három közül, az véletlenszerű volt, de a végén mindenkinek az utolsó 5 másodpercet kellett értékelniük. Az eredmény némileg meglepő volt, de teljesen egyezett az adaptáció elméletével.
- A legkevésbé negatív értékelést azok adták, akik 40 másodpercig hallották a fülsértő zajt.
- Lényegesen negatívabb értékelést adtak azok, akik csak 5 másodpercig voltak kitéve a zajnak. Pedig nyolcad annyi ideig hallották, mint a másik csoport.
- Az élményt messze a legrosszabbnak értékelők viszont azok voltak, akik 40 másodpercig hallgatták a zajt, majd néhány másodperc szünet után még 5 másodpercig újra felrobogott a porszívó hangja a fülükben.
Egyértelmű, hogy a kellemetlen élményeket érdemes egyben, szünet nélkül lenyomni. A megszakítás itt az ellenségünk. De mi van a kellemes élményekkel?
Miért szeressük a televíziós reklámokat?
A kísérlet következő részében a résztvevők vagy egy három perces masszírozást kaptak, vagy két 80 másodperces masszírozást, 20 másodperces szünettel a kettő között. Magyarán az utóbbiak csoportja 20 másodperccel (kb. 11%-kal) kevesebb masszírozást kaptak. A végén mindenkinek értékelnie kellett a masszírozás egészét, és meg kellett határozniuk egy összeget, amit fizetnének azért, hogy még egy ilyen masszírozást kapjanak.
Az eredmény itt is ellentmond a közvélekedésnek, de teljesen egybecseng az adaptáció elméletével: A két 80 másodperces masszírozást kapók nemcsak jelentősen jobban élvezték a masszírozást, de kétszer annyi pénzt fizetnének érte, mint a másik csoport a saját élményéért! Vagyis egyértelmű, hogy a pozitív élményeknél a megszakítás a barátunk, hiszen megakadályozza, hogy az adaptáció elsinkófálja a kellemes élményinket!
Ez olyannyira igaz, hogy a csapat egy másik kutatásban kiderítette, a sorozatrészeket, filmeket, műsorokat az emberek kevésbé tartják élvezetesnek egyben, mint reklámokkal megszakítva. Persze mindeközben szidják a reklámokat, mint szódás a lovát! 🙂 Pedig a reklám a barátunk, ami még élvezetesebbé teszi a műsort!
Hogyan használd az adaptációt a boldogságod maximálására egyszerűen?
Láthatjuk, hogy az adaptáció miatt teljesen ellentétesen kell viselkednünk, mint ahogyan azt gondolnánk. De általánosságban milyen tanácsok fogalmazhatóak meg a fentiek alapján? Hogy a fogyasztói társadalomban ne kerülj a hedonista taposómalomba, íme néhány jó tanács:
1) Először is, ha választhatsz, akkor ne tárgyakat, hanem élményeket vegyél. Ha pedig tárgyakat veszel, a rövid élményeket biztosító tárgyak tovább növelik a boldogságszintet, mint a hosszú, kiegyensúlyozott élményeket biztosító tárgyak. Pl. egy társasjáték vagy egy búvárfelszerelés biztosan jobb választás egy táblagépnél vagy egy új bútornál. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy a bútoraid mehetnek a szemétre, és helyettük szerezz be néhány társasjátékot! Azonban fontos észrevenned, hogy mihez tudsz adaptálódni. Egy lakásfelújításból járó örömhöz biztosan. Így hacsak nem feltétlenül szükséges, nem érdemes erre költeni.
2) Ha mégis úgy érzed, neked a tárgyak a mindened és nem az élmények, akkor ha pénz áll a házhoz, ne vegyél meg azonnal mindent egyszerre! Ha havonta vásárolsz magadnak egyvalamit, akkor hosszú távon sokkal boldogabb leszel és tovább is tart az ebből fakadó jó érzés. Nem arról van szó, hogy aszkétává kell válnod, de ha egyszerre megveszel mindent, akkor annak hamar elmúlik a hatása. Részletekben, folyamatosan vásárolva viszont nem csak a boldogságod szintje lesz hosszabb ideig fenntartható, de az el nem költött pénzt rövid időre befektetheted, amiből még egy kis többletpénzed is lehet!
3) Ha viszont rosszul alakulnak a dolgok, és kiadást kell csökkenteni, akkor azt ne részletekben csináld! Egyszerre érdemes egy drasztikus lépést tenni, amivel biztosítani tudod az anyagiakat. Így nem adósítod el magad, és ugyan egyszer nagyon fáj, ám hosszú távon kevésbé lesz hatással a boldogságodra!
4) Bár a döntéseink többsége a biztonság igényében és a bizonytalanságtól való félelemben születik, érdemes olyan helyzeteket keresnünk, ahol a megszokottól eltérő módon kell viselkednünk, gondolkodnunk. Vagy, érdemes néha magunknak állítani ilyen feltételt, és egy-egy feladatot úgy elvégezni, ahogy azt eddig nem tettük. A kockázatvállalás – még ha egyes esetekben kudarccal is végződik – hosszú távon elképesztő módon térül meg a boldogságszintünkben.
Ez alapján Te megpróbálsz valamit másképp csinálni? Oszd meg velünk mit és miért!
Elképesztően érdekes,már-már pszichológiai megközelítés és ebben a cikkben nekem többször is
előjött az AHA élmény.:)
Aha… 🙂 Igaz minden szava, nekem az „élmények” – a szülések kapcsán (három gyermekem van két fiam, egy kislányom 4 illetve 8 év korkülönbséggel) és mindig tudnak nekem meglepetéseket okozni, de a pénzügyeim is rendben vannak, pedig kisnyugdíjas vagyok, mégis jól be tudom osztani és jut is mindenre, ami nekem-nekünk fontos… 🙂
Nagyon érdekes ez a cikk (mint az előzőek is!) Illatnál már korábban megfigyeltem ezt, hogy milyen hamar nem érzem már pl. a ruhák jó illatát. A fájdalomnál azt, hogy egy apró horzsolás, vágás mennyire tud fájni, míg egy elesés után akár percek alatt elfelejtem a fájdalmat.
Igen, nagyon fontosak az élmények. Már utaztam néhányszor. Erre volt ellenérv: Minek, megnézhetem a Tv-ben. Ugyan, hol a készülődés, utazás izgalma? A színek, hangok, hangulatok, az élmények, emberi találkozások, az ételek íze, amire vissza lehet gondolni, elmesélni másoknak, újra felidézve. De nem minden pénz kérdése. Lehet egy séta, egy jó beszélgetés. Egy jót főzni, közösen megenni. Közösen elvégzett feladat. stb. Vagy akár egyedül nézni a vizet, a csillagokat.
De a cikk végén az fogott meg jobban, hogy aprózzuk el a vásárlásokat. Én ilyen apránként, megfontoltan vásárló vagyok. Elméletem, hogy mindig kell örülni valaminek. Ha van pénzem, akkor sem veszem meg azonnal a kiszemelt dolgot (esetleg később sem, vagy valami mást helyette) Arról nem beszélve, hogy a tárgyak vonzásában élünk.
Szóval nagyon jó kis írás, még párszor átolvasom.
Kedves Mindenki! Ez tényleg érdekes. Pont ma minduntalan az járt a fejembe, hogy : Á minden csoda csak három napig tart. Mondjuk más jellegű problémák miatt.
Nagyon hasznosnak találom az egész BoldogságTervezés anyagát és sajnálom, hogy /bizonyos okok/ miatt nem lehetek Veletek 20-án. Én most pont egy olyan váasztás előtt állok, hogy egy /Nekem/ nagyobb összeget kell befizetnem, amit fizethetném részletekben, de lehet, hogy az egyszeri nagyobb fájdalmat fogom választani. Gratulálok az egész csapatnak és kívánom, hogy további sikereket érjetek el, mert Én 69 évesen sok jó dolgot találtam a felvetett témák között. A mai rohanó élettempó mellett remélem a fiatalok hasznositják az Általatok megszerzett tanácsokat. Köszönöm az eddig ingyenesen elérhető anyagot és remélem még van sok hasonló a tarsolyotokba.
Nagyon tetszett a cikk, köszi!!
A cikk címe elég visszariasztó. Már nem is emlékszem mikor néztem utoljára tévét, és ha kiderült volna, hogy arra akartok rávenni, hogy nézzek tévéreklámokat, akkor valószínűleg le is iratkoztam volna a hírlevélről.
Szerencsére a tartalom ennél azért magvasabb, bár szerintem kissé túlságosan egyszerűsítő, és általánosító. Például az élmények hajszolásába is bele lehet fásulni egy idő után, nem csak a tárgyak vásárlásába. Másrészt az adaptáció csak az érem egyik oldala, ezen kívül más szempontok is léteznek. Például lehet, hogy az adott tevékenység elmélyülést igényel, amit a megszakítások csak megzavarnak. Mondjuk egy könyv olvasását, ha túl sokszor megszakítja az ember, akkor állandóan egy csomó időt kell eltöltenie azzal, hogy újra felvegye a fonalat, lehet, hogy mire a végére ér, már nem emlékszik rendesen az elejére, esetleg emiatt nem tud felfedezni benne olyan összefüggéseket, amik amúgy lényeges olvasás élményt nyújthatnának.
Én minden esetre továbbra is egyben fogom nézni a filmeket reklámok nélkül, már ha nézek ilyesmit egyáltalán.
Azt mondod a cikk egyszerűsítő/általánosító. Nem, csak ésszerűen végig kell gondolni, hogy
1) a cikk miről szól
2) miket állít
3) az ott leírt kutatások eredményei hogyan alkalmazhatóak más tevékenységre
Amiket írtál, azokat a cikkben nem is állítjuk. 🙂 Nézzük végig együtt:
Az első gond ott van, hogy elmélyülést igénylő tevékenységeket ellenpéldaként említed, miközben azok egyáltalán nem tartoznak a cikk vizsgálati körébe. Eleve adaptációról és élvezetről van szó a cikkben, ez a két fogalom pedig nem is alkalmazható az elmélyülést igénylő cselekvésekre. Elmélyülés ott van, ahol a feladat elvégzése a képességeid maximumát igényli. Ha a képességed fejlődik, az elmélyülés is eleve csak nehezebb feladat esetén valósulhat meg. A képességed relatív maximumához nem tudsz adaptálódni, ezért nyilvánvalóan nem alkalmazhatóak rá a cikkben írtak. Ráadásul az ilyen tevékenységeket a szó klasszikus értelmében NEM is élvezzük, és nem is emiatt végezzük. Azért végezzük, hogy megoldjuk a feladatot, közben pedig elmélyedünk, ami teljesen más állapot, mint az élvezet. Az elmélyülésben olyannyira a feladatra koncentrálsz, és a feladat annyira lefoglal, hogy az élvezet megélésére nincs is kapacitásod. A cikk kifejezetten a hedonista vágyainkat kielégítő cselekvésekről szól, ez külön a tanácsok előtt meg is van említve, és semmi sem utal arra, hogy az elmélyülésre mindez igaz lenne. 🙂 Nem tudom érthető-e, hogy mire akarok rávilágítani, de a flow-t idekeverni kicsit olyan, mintha egy almáról írt cikknél azt mondanád, hogy de ez leegyszerűsítő és általánosító, mert a körte például teljesen másképp néz ki. 🙂
A TV-s példát úgy lenne érdemes az olvasásra alkalmaznod, hogy hasonló megszakítási aránnyal számolsz. Egy sorozatban van mondjuk 2-3 reklámblokk. Egy film alatt pedig 5-6. Kb. ennyi megszakítással számolt a kutatás a TV nézés esetében, érdemes tehát az olvasásnál is ennyivel számolni. Ez egy 300 oldalas könyvnél mondjuk min. 50 egyhuzamban elolvasott oldalt jelent. Vagyis ahogy mondtad: „Ha túl sokszor…”. De arról szó sincs, hogy túl sokszor kell megszakítanod. A cikkben sem arról van szó, hogy a résztevők élvezték, ha percenként megszakítják a műsort. Vagyis olyasmit cáfolsz, amit amúgy sem állított senki. 🙂 Egy kicsit olyan érzésem van, mintha a saját előfeltevéseiddel hadakoznál. 🙂
De természetesen teljesen jól látod: Egy hideg téli napon egy meleg fürdőben ázni sokak számára élvezet, ezért csinálják. Ha ekkor ki kellene mondjuk menni egy pohár üdítőért a hideg konyhába, akkor az növeli az élvezet szintjét. Ha viszont fél percenként kellene kijárni, az csökkenti. Ha ez nem volt egyértelmű a cikkből, akkor most pótoljuk:
A lehető legkevesebb megszakítást kell beiktatni, ami még nehezíti és/vagy nullázza az adaptációt. Így maximálhatjuk az élvezet mértékét.
A kutatástól függetlenül én nemcsak reklámok nélkül szeretek sorozatokat nézni, hanem kifejezetten EGYBEN szeretem megnézni őket. Nekikezdek hétfőn és péntekre befejezem. Közben csak eszem és alszom. Azzal együtt, hogy a sorozat élvezeti értékéből sokat veszítek ezáltal. 🙂
A cikk célja, hogy megismertessen egy olyan a mechanizmussal, amely láthatatlanul munkálkodik a boldogságszintünk alakításában, hogy a magad javára tudd fordítani azt. 🙂
Ami pedig a címet illeti, az szándékosan meghökkentő. Gondolom, ha nyomós indokot szolgáltatnánk arra, hogy miért jó reklámokat nézegetni, és erre megfelelő kutatások is léteznek, amelyeket bemutatunk és amelyeket nem egy reklámiroda pénzelt, akkor azért elgondolkoznál rajta mielőtt ítéletet mondanál… nem? 🙂
„… a sorozatrészeket, filmeket, műsorokat az emberek kevésbé tartják élvezetesnek egyben, mint reklámokkal megszakítva. Persze mindeközben szidják a reklámokat, mint szódás a lovát! Pedig a reklám a barátunk, ami még élvezetesebbé teszi a műsort!”
Itt három dolgot említ, amiket megszakítva szeretünk. Igen egyetértek a sorozatrészekre, de csak praktikus okokból. A sorozatok naponta vannak. A filmeknél nem, de ezt is csak praktikus okokból szeretem, mert elmehetek wc-re, vagy csak elmehetek a konyhába egy italért, stb.
Én nem szeretem a reklámokat olyan filmeknél, amelyeknél a történetet követni kell. De az akció filmeknél is így vagyok vele. Inkább megnézem egyben, nehogy kizökkenjek az izgulásból. Ezért értek egyet Jules-sel, mert általánosít a cikk írója.
Itt azon érdemes elgondolkozni, hogy a következtetésnek nem sok köze van ahhoz, hogy milyen véleménnyel viseltetünk a reklámok iránt, vagy mik a preferenciáink a TV nézés terén. Pl. nem érdekes, hogy Te vagy én mit hiszünk arról, hogy hogyan élvezünk jobban egy filmet. Empirikus kutatás igazolja, hogy a reklámokkal szembeni ellenszenvünk ellenére izgalmasabbnak/élvezetesebbnek tartjuk a műsort, ha azt reklámok szakítják meg. 🙂 A cikk pont arra próbál rámutatni, hogy sokszor az, amiről azt gondoljuk, hogy nekünk jó, az nem feltétlenül a legjobb.
Természetesen attól, hogy nagy tömegben mérve a megszakítás növeli a műsor élvezeti értékét, még lehetnek olyanok, akikre valamilyen okból kifolyólag az nem lesz igaz. Egy pszichopátiás személyiségzavarral rendelkező egyén érzelmeire pont nem lesz hatással egyik sem, csak hogy egy példát említsek. De az is lehet, hogy valaki már annyira belelovalja magát a reklámok gyűlöletébe, hogy frusztrálja minden reklám, ami miatt tényleg nem tud élvezni semmit sem a TV-ben. Az ilyen ember nyilván moziba megy, DVD-t vesz, vagy reklámstoppal veszi fel a műsorokat és úgy nézi meg, ha erre lehetősége van. Az ehhez hasonló egyedi esetekre nem lehet kitérni, mert akkor semmiféle állítást nem lehet megfogalmazni.
Megértem, hogy nehéz elfogadni egy ilyen állítást. Szokatlan, hiszen a belső meggyőződésünk ellenében kellene valamit elfogadni, ám a belső meggyőződésünk sokszor nem azt mutatja, ahogy a dolgok valójában működnek, hanem azt, ahogyan hisszük, hogy a dolgok működnek. Lehet ragaszkodni a belső meggyőződéseinkhez mindenek felett, de lehet nyitni is az újra, és kitalálni, hogy profitálhatunk-e belőle és ha igen, miképpen.
Nos! Lehet, hogy a dolgok működnek, ahogyan azt működtetik. Azt állítod, hogy a reklám élvezetesebbé teszi a filmeket? Mégis vannak emberek, akiket kihagytak a kutatásból pedig azok normális emberek. Engem például kihagytak a kutatásból. 🙂 Most teljesen őszintén egy 2,5 órás film reklámokkal együtt élvezetesebb, mint ugyanaz a 2 órás film reklámok nélkül? (Pedig nem okoz orgazmust 😀
[Az orgazmust el lehet nyújtani, meg a testi örömöket is, de egy filmnek adott a hossza. ]
A kutatás pedig attól lesz teljes, ha minden normális embert belevesznek, még az Asperegereseket, autistákat, és egyéb nem személyiségzavaros embereket is figyelembe véve.
A másik, én nem hiszem, hanem tudom, hogy hogy jó nekem a film nézés. Őszintén bevallom, hogy ez függ a film minőségétől és az érzelmi állapotomtól (egy háborús film közben egy reklám jót tehet az embernek).
A harmadik pedig ez egy kutatás, nem pedig egy axióma felállítás!
1)
Egy tudományos kutatásnak nem lehet célja, hogy minden egyedit figyelembe vegyen. Ha ez szempont lenne, a tudomány képtelen lenne állításokat megfogalmazni. A tudomány nem állítások sorozata, hanem kérdések sorozata. A tudomány feladata, hogy a kérdések alapján olyan rendszerbe szedje a rendelkezésre álló információinkat, amely kísérletek útján ellenőrizhető módon megjósolja a valóság működését. Nincs ok vizsgálni olyan kivételeket, amivel nem foglalkozunk. Ez a blog nem személyiségzavarban vagy egyéb neurális rendellenességben szenvedő embereknek nyújt segítséget. Ez a blog egészséges, de a megfelelő eszközökkel, nézőponttal, és ahhoz társuló tudással nem rendelkező, patologikus rendellenességekkel nem rendelkező lelkületű emberekhez szól (ez a túlnyomó többség). Pontosan, ahogy a pozitív pszichológia is az egészséges „lélekkel” foglalkozik. Bolondság volna olyan dolgokról beszélni, ami nem a célközönségnek szól, és amit a célközönség nem tud alkalmazni vagy ami a célközönség számára nehezíti a megértést.
2)
Mivel a „tudás” konstruált dolog, ezért érdemes a saját tudásunk esetlegességével is számolni. Erre próbáltam az előbb rávilágítani. Sajnos jelen körülmények között nincs lehetőség a tudásod érvényességének tesztelésére, hiszen ahhoz olyan körülmény kellene, hogy ne tudd, hogy éppen mit tesztelnek), ám hogy hagysz-e teret a tévedésnek, az a Te dolgod. Attól biztosan nem lesz rosszabb az életed, ha kihagyod a reklámokat… Nem egy lényeges szempont, pusztán egy könnyen érthető példa az adaptáció folyamatára, amit a legtöbbünk ellenkező hiedelme ellenére, célzott, direkt erre vonatkozó kutatással is sikerült alátámasztani.
3)
Axiómák felállításával itt nem is foglalkoztunk.
„Ha ez szempont lenne, a tudomány képtelen lenne állításokat megfogalmazni. A tudomány nem állítások sorozata, hanem kérdések sorozata.”
A tudomány pont attól tudomány, hogy általános állításokat fogalmaz meg és igazol. Ilyen például a matematika, fizika, és egyéb egzakt tudományok. A kutatás viszont csak olyan állításokat fogalmazhat meg, amit igazolni kell mielőtt rendszerbe foglaljuk, integráljuk. Teljesen más egy pszichológiai kutatás, mint egy olyan kutatás, ami egzaktul levezethető, és már meglévő rendszerbe foglalható. A tudománynak három formája van:
1. Egzakt tudományok (matematika, fizika)
2. Empirikus tudományok (pszichológia)
3. Okkult tudományok.
A feltett kérdésekre adott válaszok halmazát címkézzük meg. Például a fizika tudományának egyik ágát említhetnénk meg: fénytan, vagy mechanika.
Ebben a témában a következő kérdések merülhetnek fel:
Mit akarunk nézni? Mikor adják le a reklámot a filmben? Ez mennyire befolyásolja bennünk a film élvezeti értékét?
Ki kíváncsi a reklámokra filmnézés (vagy műsornézés) közben?
Muszáj a reklámokat nézni? Ha nem, akkor valójában a szünet teszi élvezetesebbé a filmet? Ha így áll a dolog, akkor mindegy, hogy mi megy a szünetben.
Szerintem ez a kutatás csak azért volt, hogy tudományosan alátámasszák, hogy a reklámoknak van helyük a filmekben, műsorokban. Ez egy marketing fogás! Nem muszáj a reklámot nézni. Át lehet addig kapcsolni, vagy némítani a tévét, stb.
Azt hiszem félreértettél. A tudomány hipotéziseket állít fel, amelyeket ezek után igazol, ilyen formán valóban állításokat fogalmaz meg, de még a legalapvetőbb elméleténél is bármikor készen áll az elmélet felülvizsgálatára, ha olyan bizonyítékok merülnek fel, amelyek cáfolják az addigi elméletet, mivel pontosan tisztában van azzal, hogy az állításai nem abszolút állítások, és mint olyanok, mindig további kérdéseket vetnek fel. Ilyen értelemben értendő, hogy a tudomány kérdések sorozata. Az állítások sorozata a fenti kontextusban a dogmatikus hité. A dogmatikus hit pedig nem vallásosság kérdése (egy ateista is lehet dogmatikus hívő, vagy inkább anti-hívő), hanem egyfajta kritikai hozzáállás hiányának a kérdése. Ettől függetlenül továbbra is áll, hogy a tudománynak nincs lehetősége minden egyedi vizsgálatára, mert az teljesen ellehetetlenítené a modellállítást. A részleteket úgy oldja meg, hogy egyfajta „felbontást” rendel hozzá minden vizsgálathoz attól függően, hogy hasznos-e a nagyobb felbontás (a nagyobb egyediség vizsgálatának bevonása) vagy sem.
A tudományos taxonómiád viszont teljesen téves, hadd világítsam meg, hogy miért! Rögtön ott kezdődik, hogy három különböző kritérium alapján próbáld három részre osztani a tudományokat. Pl. az „empirikus” az ismeretelméleti kategória, aminél a kérdés, hogy hogyan szerezzük a tudást. Ezzel szemben az egzakt már tudás típust jelöl, vagyis azt mondja meg, hogy milyen a szerzett tudás. Az „okkult” pedig a tárgy kérdésében differenciál, vagyis hogy mit vizsgál az adott tudományág. Gondolom nem kell kifejteni, hogy egy ilyen felosztás miért teljesen alkalmatlan egy taxonómia megteremtésére. Egy ilyen taxonómia annyira hasznos, mintha mondjuk az élővilágot úgy próbálnám felosztani, hogy vannak a pöttyös élőlények, az emlősök és a mozdulatlanok. 🙂 Ha már rendszerezni próbálunk valamit, akkor az csak közös nevezőn, azaz egy adott kritérium alapján van értelme (pl. lehet tudományt rendszerezni a tárgyuk alapján: élettudományok, fizikai tudományok, társadalomtudományok, stb.).
Az „empirikus” – mint ismeretelméleti kategória – annyit tesz, hogy a tudás forrásaként az érzékeinket, a megfigyelhető világot, a tapasztalatot tesszük meg, ahol a tapasztalat ismételhető, és az ismétlések során kijövő eredményazonosság vagy különbözőség szolgál bizonyítékként. Ilyetén formán empirikus tudomány az, amiben a tudást e szerint az elv szerint szerzik. Ez lehet a fizika, a kémia, de akár pszichológia vagy a szociológia is.
Az „egzakt” már egy tulajdonság. Egzakt = kvantitatív állításokat megfogalmazó, és nagy precizitással jelenségeket/eseményeket megjósolni képes tudásforma. Leginkább a fizikát és a kémiát soroljuk az egzakt tudományok közé, mert ezek törekednek a leginkább egzaktságra, de bármi más is azzá válhat, ha törekszik a fenti tudásformák kitermelésére. Konkrét kísérletek például kifejezetten egzakt eredményeket produkálhatnak. Nem arról van szó, hogy valaki kibölcselkedi az elméletet (annak eredménye általában nem túl egzakt), hanem egy kísérlet segítségével egzakttá teszi a dolgot. Mint pl. az adaptációt vizsgáló kísérletsorozatban. Ugyanakkor a fizikának vannak részei (pl. kvantummechanika), amelyekben definíció szerint rettenetesen gyengül az egzaktság (lásd a Koppenhágai iskola).
A köznyelv a matematikát ugyan valóban egzaktként írja le, de tudományos körökben már egyáltalán nincs erről egyetértés. Sokkal pontosabb és előremutatóbb, ha formális tudományok közé soroljuk, mint a logikát vagy a nyelvészetet. A matematikát azért szokták idekeverni, mert a természettudományok (egzakt) leíró eszköztárának lényeges részét hozta létre (több más formális tudománnyal egyetemben). Működését tekintve azonban sokkal inkább a bölcsészettudományokhoz áll közel: a működése kizárólag az dedukció, az analízis és az axiómák kritikai vizsgálata (ez a bölcsészettudományok leglényegesebb jellemzője). Önkényes axiómákkal rendelkezik, a kérdés pedig mindig az, hogy a közmegegyezésben megadott szabályok/definíciók között valami tétel-e vagy sem. Egy minden tekintetben absztrakt dologról van tehát szó, aminek a körülöttünk levő világhoz csak annyiban van köze, amennyiben keretet teremt annak leírásához (ezért téves az is, ha a természettudományok közé soroljuk). A matematika sokkal inkább egyfajta speciális „nyelvészet”, de igazából a szokványos tudomány-felosztásokban nehéz megnyugtatóan elhelyezni. A formális tudományok (pl. logika, matematika, statisztika, stb.) szerepe egyébként leginkább a tudományos keretek megteremtésében leledzik, ami természetesen létfontosságú.
Az okkult tudományok már a vizsgálódás tárgyát írják le, ami az okkult esetében nem más, mint minden, ami rejtett és titkos. Eredetileg ez minden olyan tudást jelölt, amit a teológiai tanok tiltanak, mára viszont ez annyira kiszélesült, hogy nehéz megmondani, mi tartozik ide. De sem egységes ismeretelméleti kritériuma, sem egységes módszertani elvárása nincs. Na már most, ha nincs jól körülhatárolható vizsgálati tárgya, se módszertana, se ismeretelméleti kritériuma, akkor elég nehéz megmondani, hogy ez pontosan mit is jelöl. Sőt, így az is kérdéses, hogy tudománynak nevezhetjük-e, hiszen a „tudományok” legfontosabb sajátja, hogy a meglévő adatokból valamilyen rendszer szerint építik fel a tudást, itt pedig pontosan ez a rendszer hiányzik.
Ami a reklámokkal kapcsolatos további felvetésedet illeti, a kutatás nem azért készült, hogy „eladja” a reklámokat. Ilyesfajta összeesküvés-elméletet nem kell gyártani. A kutatássorozat (amiből a reklámos csak egy kutatás) kifejezetten az adaptáció hatását vizsgálja. Itt például egy élő rendszerben, ahogy az a valóságban is működik. Ahogy te is mondod: a reklámok helyett más is megszakíthatná a műsort, és vélhetőleg hasonlóan pozitív eredményt produkálna. Viszont ez nem tagadja el azt, hogy a reklámok is éppen olyan jól megteszik ezt nekünk. A mondanivaló lényege amúgy sem az, hogy reklám vagy sem, hanem az, hogy mivel nem vagyunk tisztában az adaptáció működésével, ezért sokszor mennyire nem tudjuk, hogy mitől lesz jó nekünk. 🙂 A példa működési elvére kéne koncentrálni és nem pedig arra, hogy neked személy szerint a példa szimpatikus-e. Pontosan azért vettük bele a cikkbe, mert a legtöbbünknek nem szimpatikus és teljesen ellentmond a hétköznapi logikánknak, miközben kutatás igazolja, hogy pozitív hatása van. Az, hogy a reklámokat akár egy 5 perces sétára is le lehetne cserélni teljesen mellékes. Ezt senki sem tagadta. 🙂
Igen, a problémám nekem ebből az 1. és a 3. ponttal van, vagyis, hogy miről szól, és hogy hogyan lehet ezt más tevékenységekre alkalmazni. Számomra ezek nem igazán derültek ki a cikkből, ezért külön köszönöm ezt a részletes választ, amely foglalkozik ezekkel a kérdésekkel is. Ugyanakkor még mindig nem érzem teljesen tisztázottnak a problémát.
Azzal természetesen egyetértek, hogy a cikkben leírt tanulságok bizonyos cselekvésekre, körülményekre igazak, míg másokra nem. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a kísérletekben tapasztalt jelenségek diszkussziója sokkal bonyolultabb és sokrétűbb feladat, mint önmagában az adaptáció jelenségének felismerése.
A cikk például olyan kísérleti tapasztalatokból, mint a szaglás adaptációja, a fájdalom, vagy a zaj elviselése, a masszás, vagy a tévéműsor élvezeti értéke, von le következtetéseket a pénzzel való bánás mikéntjére vonatkozóan, anélkül, hogy különösebben megvizsgálná mennyire megalapozott a kettő közötti párhuzamvonás. Ahogyan a szerző az általam felhozott ellenpéldákra bármikor mondhatja, hogy „de hiszen ezekre nem is érvényes, amit írtam”, ugyanúgy a szerző által írt következtetésekről sem lehet megmondani, hogy vajon érvényes-e rá a más körülmények között, más eseményekkel elvégzett kísérletekből levont tanulság. Még a pénz költésének módját vizsgáló rész érvényessége viszonylag könnyen belátható abban az esetben, ha feltételezzük, hogy az ember az említett hedonista élvezetekre akarja költeni a pénzét, bár úgy tűnik, már itt is problémába ütközünk az élvezet értelmezését illetően. Én legalábbis azt gondolom, hogy az elmélyülést igénylő, kreatív tevékenységek sokkal hatékonyabban járulnak hozzá a jó közérzetemhez, mint mondjuk a cikkben említett tévé nézés, vagy masszás, vagy meleg fürdő, amelyek a hedonista élvezeti cikkeknek számítanak, így legalábbis elég furcsa számomra, hogy az utóbbit nevezzük élvezetnek, míg az előbbit nem. A kiadáscsökkentés módját illetően viszont végképp nem látom, hogy mire alapozza a szerző a megállapítását. Ez a problémakör már csak azért is sokkal nehezebb, mert az is egyénről egyénre eltérő, hogy egyáltalán mit kell érteni egylépéses drasztikus kiadáscsökkentés alatt. Nagyon nem mindegy, hogy ez mondjuk azt jelenti, hogy idén nem csak nem cserélem le a kocsimat, de nem veszek új plazmatévét sem, a tahiti luxus nyaralás helyett valami olcsóbbat választok, és új okostelefont is majd csak jövőre veszek, vagy azt, hogy nem fűtöm be a lakásomat, mert nem tudom kifizetni a rezsit, és nem csak ma nem eszek, de holnap sem. Még a cikk logikája szerint is, ha a kiadáscsökkentés a hedonista élvezetek megvonásával jár, akkor érdemes lehet több lépésben tenni, hiszen akkor ez az élvezet időnkénti megszakítása. Ha viszont konkrét kínzással sanyargatással jár, akkor jobb egybe csinálni. De mindjárt itt is ki kell venni azt az esetet, amikor a sanyargatás olyan súlyos, hogy az egyén fizikai épségét fenyegeti, mert akkor az sem biztos, hogy egyben el tudja viselni.
És külön érdekes lenne megvizsgálni azt az esetet, amikor a hedonista élvezetet a kínzás váltja. Hiszen akkor a kínzást nem jó megszakítani, az élvezetet viszont igen, akkor melyik az erősebb szabály? Inkább szakítsam meg a kínzást többször, hogy a közte lévő élvezetet jobban élvezzem, vagy inkább nyomjam le egyben a kínzást, hogy kevésbé szenvedjek tőle, viszont aztán a megszakítás nélküli élvezetet is kevésbé fogom élvezni? Na erről most például a se veled, se nélküled kapcsolatok jutnak az eszembe. 😀
Még egyszer megpróbálok nekifutni, hátha sikerül. 🙂
Úgy vélem, vagy nem követted az eddigi anyagainkat, vagy nem elég figyelmesen követted azokat, különben tiszta lett volna, hogy a körtét nem kérjük számon az almáról szóló cikkben. Ilyetén formán nem arról van szó, hogy most hirtelen ki lett találva, hogy mire alkalmazhatóak a leírtak, és mire nem. Pont a cikk által felvázolt összefüggésből következik, hogy mire vonatkoztatható és mire nem, csak Te nem vetted a fáradtságot, hogy ebbe belegondolj, most pedig megpróbálsz kijönni ebből a figyelmetlenségből úgy, mintha most találtuk volna ki, hogy a kifogásaid miért nem erre vonatkoznak, és azt sugalmazod, hogy bármilyen felvetésedet elvethetnénk ezzel az indokkal. 🙂 Ezért mondtam az előző válaszban, hogy érdemes végiggondolni, hogy a cikk mit állít, az mire vonatkozik és hogyan alkalmazható.
Kicsit szőrszálhasogatás egy – sajnos így is az internetes olvashatóság határát súroló – kb. 1,500 szavas cikktől elvárni, hogy azt az egyetlen gondolatot, amit elmond sokrétűbben és szofisztikáltabban járja körül, főleg, hogy valójában a leírtak végiggondolása már a Te feladatod volna. Az viszont biztos nem az, hogy automatikusan működő panelkritikával elvetjük az olvasott állítást. Bizony, az olvasónak is van felelőssége. 🙂
De számon kérni az adaptáció és a (pénzen vásárolt hedonista) élvezetek közötti összefüggés megalapozottságát úgy, hogy a számonkérés meggyőzőerejét egy ide nem illő és a cikkre nem vonatkozó érv adja, már tényleg húzós. 🙂 Ez egyébként a ma elfogadott elmélet, és a cikk vezérfonala pont az, hogy ennek hátterét közérthető módon megmutassa… Az, hogy több kísérletről nem esett szó, az csak hely hiánya miatt van, de vannak még. Ide csak ennyi került, mert ez elég ahhoz, hogy a gondolatot közvetítsük.
Ám hogy teljes legyen a neked nyújtott élmény (elvégre mindent a boldogságért):
Mi is a megalapozottság? Válasz: ha van egy hipotézisünk, ez alapján felállítunk egy modellt, és kísérletileg megnézzük, hogy a valóság olyan eredményt produkál-e, amilyet a modellünk előre jelez. Ha több különböző kísérlet is visszaigazolja a modell helyességét, a hipotézist megalapozottnak fogjuk tekinteni, és innentől kezdve elméletnek nevezzük. Itt pontosan erről van szó. Adott az adaptációs mechanizmus, amely az életünk számos területén működik. És persze adott néhány egyéb megfigyelés (mint pl. a közgazdaságtanból ismert csökkenő határhaszon elve), amit ha együtt nézünk, sejtetni engedi, hogy az adaptáció olyan érzetekre is működhet, amelyekre eddig nem bizonyítottuk. Nyilván a csökkenő határhaszonra nem az adaptáció az egyetlen magyarázat (remélem ezt nem kell külön kifejtenem), de ez nem is számít, mert ez a megfigyelés pusztán ötletadóként is szolgálhat egy bizonyos hipotézist felállításához. Ha a hipotézis megvan, akkor megtervezünk egy kísérletet, az alátámasztására vagy cáfolatára. Megtörtént. Elég egyszerű gondolatról van szó ahhoz, hogy tudományos vitába kellene e kapcsán bonyolódni. A felvetésed érzetre kissé olyan, mintha csak önmagában a vita kedvéért szőrszálhasogatnál (ezt amúgy a később felvetett teljesen elméleti és szintén átgondolatlan kérdésfelvetéseid is megerősítik).
Ha az ilyesmi a te kenyered, akkor meleg szívvel javaslom néhány posztstrukturalista gondolkodó műveit. Ezek olvasása sokat segíthet abban, hogy valóban releváns kérdéseket tudj megfogalmazni a vita kedvéért. Ha már ezt kedveled, és eleve a kritikai gondolkodás áll hozzád közelebb, légy benne jó! Ráadásul abszolút elmélyülést igényelnek, sok szöveg megértése kifejezetten embert próbáló lehet (attól függően, hogy mennyire vagy hozzászokva a kritikai gondolkodás egy típusához. Minél inkább, annál nehezebbek ezek a szövegek).
A blognak nem az a célja, hogy mindenre kiterjedő tudományos vitát folytasson. A blog célja az ismeretterjesztés. Ezért csak olyan mélységben fejtünk ki rajta dolgokat, ami a megértést segíti. Azért ha valami nem tiszta, kérdezz! De hidd el, saját magaddal szúrsz ki, ha eleve előítéletesen „egyszerűsítőnek és általánosítónak” titulálsz valamit, ahelyett, hogy megértenéd, miért állítja azt, amit állít, a felvetéseidet végiggondolnád, esetleg kérdeznél, és a válaszok után fogalmaznád meg a véleményed. Egyébként nyilván vagy megbízol a mi alaposságunkban, és a témaismeretünkben, vagy magad is utána járhatsz, ha a téma mélyebben érdekel.
Azt sem állította senki sem, hogy az elmélyülést igénylő cselekvések nem fontosak. Az ilyenek nem az élvezethez, hanem az elégedettséghez járulnak hozzá. Viszont, normális esetben a boldogságunkhoz ezek is és a (hedonista) élvezetek is hozzájárulnak. Erről volt is szó az ingyenes BoldogságTervezési Alapok tanulmányban is, az arányok meg jelen esetben teljesen lényegtelenek, mert – ismét – az elmélyülést igénylő cselekvésekről itt nem volt szó. Ez az almáról szól, és nem a körtéről. 🙂 És – ismét még egyszer – ez azért nem élvezet a szó klasszikus értelmében, mert a Lacani értelemben vett Szimbolikus világ megszűnik, ahogy a teljes tudatunkat leköti a cselekvés, így pedig sem vágy, sem élvezet sem lehetséges (persze ez csak egy lehetséges megfogalmazása a folyamatnak). Szerintem fent közérthetőbben fogalmaztam meg, hogy miért nem számít élvezetnek a szó klasszikus értelmében a flow (miközben igenis befolyásolja a boldogságunkat).
A cikk azonnal alkalmazható elveket kínál fel. Az elmélyülés már egy sokkal bonyolultabb kérdés, már csak azért is, mert ahhoz minimum ismerni illik a jellemerősségeinket, hiszen elsődlegesen azok kihasználása képes flow élményhez vezetni.
A végén megfogalmazott egyes elméleti esetekkel kapcsolatos problémafelvetéseidre is van válasz, ha kicsit belegondolsz. Pl. a kínzás-élvezet keveredésénél mindig az az erősebb szabály, amelyik nagyobb „haszonnal” jár. Csak kérdezd meg magadtól: van olyan 10 perces élvezet, amiért hajlandó lennél elviselni 10 perc kínzást? Azonnal kiderül, hogy számodra melyik az erősebb szabály. 🙂 Vagy mit szeretnél inkább, mélyszegénységből meggazdagodni vagy gazdagságból elszegényedni.
Az meg kifejezetten átgondolatlanságra utal, hogy felmerül benned, hogy a kiadáscsökkentés végrehajtásában döntő lehet, hogy hedonista élvezet megvonásáról van-e szó. Egy adott szint csak ideig-óráig lehet az öröm forrása. Utána nincs befolyással a boldogságszintedre, pusztán „szinten tartásról” beszélhetünk. Ezért nem arról van szó, hogy növeled az élvezet mértékét, ha megszakításokkal vonod meg magadtól az élvezeteidet, hanem arról, hogy növeled az ezzel járó frusztráció mértékét, mert megakadályozod az alacsonyabb életszínvonaladhoz történő adaptációt.
Végezetül: akár azt gondolod, hogy a cikk segít, akár azt, hogy nem, igazad lesz!
Igazán remek, hogy így kioktattok, de még mindig nem világos, hogy hol volt szó arról, hogy mire érvényes a cikkben leírt adaptáció elve, és mire nem. Ha valóban elkerülte valami a figyelmemet, akkor legalább egy fél mondatban utalhatnátok rá, hogy mondjuk melyik bejegyzés melyik bekezdését olvassam el, ahelyett, hogy hosszú körmondatokban taglaljátok, hogy mekkora idióta vagyok.
Ja, és igen:
„akár azt gondolod, hogy a cikk segít, akár azt, hogy nem, igazad lesz!”
Ezt ugyebár a gyógyszerészetben úgy hívják, hogy placebo…
Hát igen, az sajnos nálam nem szokott működni, mivel nem nagyon szoktam csak úgy vakon elhinni mindenféle állítást. Tudom, nagyon rossz szokás, próbáltam is már leszokni róla, becs szó, de nem megy. Úgy tűnik, ez például egy olyan adottságom, amin nem nagyon tudok változtatni. Nekem először működnie kell valaminek ahhoz, hogy aztán el is higgyem róla, hogy működik.
Jules!
Kioktatásról szó sincs, sajnáljuk, ha ezt érezted, csak mert megjegyeztük, hogy szerintünk figyelmetlenül olvastál és/vagy felületesen gondoltad végig az olvasottakat. Az adaptáció természetéből következik, hogy milyen cselekvésekre vonatkozik és mire nem. (A flow-hoz nem lehet adaptálódni, így egyértelmű, hogy arra nem vonatkozik, lehet erről vitát nyitni, csak nincs igazán értelme.) Ha a cikkből valamiért mégsem volt világos, a felvetésedre adott válaszokban meglehetősen világossá tettük. Úgy tűnik ez neked még ezek után is probléma. Meglehet, hogy beleírhattunk volna egy másik fél mondatot is, ám szerintünk van egy erre vonatkozó rész: „Hogy a fogyasztói társadalomban ne kerülj a hedonista taposómalomba, íme néhány jó tanács”. Talán lehetett volna egyértelműbb, szájbarágósabb, ám miután időt és energiát áldoztunk, hogy a felvetésedre adott válaszban ezt megvilágítsuk, így ezek után az újból megismételt érved már inkább arról tanúskodik, hogy egyszerűen csak szeretsz vitázni. 🙂 Sajnos ennél többet nem tehetünk, innen már rajtad áll a dolog, kezdesz vele, amit szeretnél. 🙂
Egyébként az általad visszaidézett mondat nem a placebo-hatás. Az teljesen más, az analógiád hamis, emiatt sugallhatod azt, hogy mi (bizonyítatlan) és „nem működő” dolgokat akarunk veled vakon elhitetni, holott ezt egyértelműen hamis sugallat. Az idézett mondat inkább arról szól, hogy milyen kognitív szűrőkön keresztül jut el hozzád az információ és milyen módon, valamint milyen meglévő modellbe illeszted ezután be. Általános tendencia, hogy az emberek azokat az információkat „hallják” meg, és ami fő, úgy értelmezik a meghallott az információkat, hogy azok az ő elméletüket erősítsék. A folyamatot sokkal inkább megvilágítja, Kohler és Jones kísérlete, amiről egy korábbi cikkben írtunk. Pontosan ezért igyekszünk empirikus kísérletekkel rávilágítani, amire csak lehet. Nekünk is fontos a bizonyítottság. Vagyis szó sincs arról, hogy csak úgy egy XY véleményét mindenféle bizonyíték nélkül el kellene hinned. És azt a hamis látszatod kelted, mintha mi azt állítanánk, hogy „vakon” hinned kell bármiben, amit leírunk. Ez nem túl tisztességes velünk szemben, különösen, hogy a kutatásoknál mindig megadjuk minimum a kutató nevét, ami alapján utána nézhetsz. Az, hogy te ezt placebo-hatásként értelmezted és utána egy teljesen hamis állítást sugalmazva ironizálsz velünk, rámutat arra, hogy a kezdeti kognitív szűrőid hogy nehezítik a megértést. Rád bízom, hogy ezen önreflexivitást gyakorolva elgondolkozol-e. Ha ez neked rossz, ne tedd. Mi csak megosztjuk az információt. A lényeg végső soron mégis az, hogy jól érezd magad. 🙂
Amúgy, amit a placebo-hatásról, meg a hiedelemről írtam, nem teljesen iróniának szántam. Komolyan gondolom, hogy bizonyos esetekben hasznos, ha az ember képes hinni valamiben anélkül, hogy ezt megfelelő érvekkel, vagy tapasztalattal alá tudná támasztani. Például a placebo-hatással is lehet tényleges gyógyítást végezni, ha megfelelően használják. Ennek ellenére nekem az ilyesmi egyszerűen nem megy.
Egy hatalmas „AHA” !!! az elöttem szólók ismétlése helyett.. vagyis teljesen igazak a cikkben leírtak.. csak nem vesszük észre… tehát KÖSZÖNÖM a tudatosítást !! Bár visszagondolva sok mindenben ösztönösen is alkalmaztam az „apró örömök- nagyobb élmények” életérzést, ezentúl még jobban oda figyelek. 🙂
Na végre vki felnyitotta a szemem. Ha jól értettem ezt a cikket, akkor ez az „eszköz” alkalmazható az emberi kapcsolatokra is? Konkrétan arra gondolok, hogy nem friss házasságokban a „megszokás” ténye így fajulhat a kapcsolat teljes megromlásához? Én gyakorta kapom ezt fejmosásként a páromtól, hogy „annak idején” más volt, máshogy voltak dolgok. Nekem ilyenkor igen nehéz lesz a vállam, de nem tudok neki már mivel érvelni … de most azt hiszem kaptam egy új lehetőséget. Köszi!
Tökéletesen jól látod! Igen, emberi kapcsolatokra is alkalmazható!
Néha nem árt kicsit külön is lenni, külön hobbikkal, érdeklődési körökkel és barátokkal akár, hogy aztán új élményeket, nézőpontokat és energiát tudjunk visszavinni a kapcsolatba.
Na jó, most megpróbálok önreflektivitást gyakorolni nyilvánosan, részint azért, mert elég sok borsot törtem a szerző orra alá ahhoz, hogy ez kijárjon neki, részint azért, mert hátha kapok visszajelzést, hogy jól csinálom-e. 😀
Az első hozzászólásomban írt kritikám valóban rossz volt, egyrészt mert nem volt konstruktív, másrészt mert átgondolatlan volt, nem írtam le benne, hogy konkrétan mi a bajom a cikkel, csak általánosságban írtam, hogy „egyszerűsítő és általánosító”, és ezt néhány hevenyészett ellenpéldával próbáltam alátámasztani, amik szintén nem igazán tükrözték, hogy mi a problémám a cikkel. Ehelyett a jó megoldás az lett volna, ha végiggondolom, és leírom a saját gondolataimat arról, hogy hogyan lehet a saját javunkra fordítani az adaptáció jelenségét, mintegy kiegészítve a cikk megállapításait, hogy én még mit tennék hozzá, és ennek nyomán valószínűleg sokkal értelmesebb beszélgetés alakulhatott volna ki, mint a fenti. Szóval most megpróbálom ezt pótolni, hátha igaz erre is, hogy jobb később, mint soha:
Egyrészt a hedonista taposómalomból való kilépést már önmagában az is segíti, ha felismerjük, hogy adaptálódtunk bizonyos körülményekhez, és már ezek nem jelentenek további örömet, hanem csak a szinten tartás miatt csináljuk. Ha erre rájöttünk, akkor akár már abba is hagyhatjuk, különösen ha tisztában vagyunk vele, hogy rövid idő múlva már nem is fog hiányozni, ráadásul azt az átmeneti időszakot is sokkal könnyebb átvészelni, ha tudjuk, hogy igazából már nincs is szükségünk az adott dologra a boldogságunkhoz. Ez például nagyon igaz a kütyü vásárlási mániára. Sok ember, amikor már nem okoz elég örömöt számára a kütyüje, akkor nekiáll megvenni egyre újabb típusokat, mondván, hogy az mennyivel szuperebb, mint a régi, de aztán azt is hamar megunják, és mindig egyre újabb típust kell megvenni. Persze ezt a kütyü gyártók alaposan kihasználják, és a reklámjukkal rá is játszanak erre. A régi, és az új kütyü között azonban nincs olyan nagy különbség. Esetleg valamivel nagyobb a kijelzője, esetleg picit másképp néz ki, picit laposabb, picit gyorsabb processzor van benne, egy kicsit szoftveresen is lehet, hogy más, de lényegében ugyanazokat tudja, és ugyanarra való, így aztán nem csoda, ha az új kütyü bármilyen szép és jó is, már nem sokáig jelent örömet a tulajdonosának. Ehelyett ha felismerjük, hogy már adaptálódtunk a kütyünk meglétéhez, és már nem jelent további örömet a használata, akkor megszűnik a kényszer, hogy folyton újat vásároljunk sőt, még az is lehet, hogy a továbbiakban akár gond nélkül meg tudunk lenni nélküle. (Persze például ha a kütyü mondjuk a munkaeszközünk, akkor nem.)
Másrészt az adaptáció jelenségének kihasználásával tudatosan is befolyásolhatjuk, hogy valamiről inkább le akarunk-e szokni, vagy inkább hosszú távon művelni akarjuk örömet lelve benne. Például ha a meleg fürdőről le akarunk szokni, mert mondjuk úgy érezzük, hogy már túlságosan függünk tőle, és már egy hidegebb napon el sem tudjuk képzelni a hazaérkezést meleg fürdő nélkül, akkor a legjobb ha egyszer nekiállunk meleg fürdőzni, amíg csak ronggyá nem áztatjuk a bőrünket, és halálra nem unjuk magunkat benne, utána egy jó darabig biztosan nem fogunk meleg fürdőre vágyni. 😀 Ha viszont mindig szeretnénk meleg fürdővel feldobni a hangulatunkat, akkor élvezkedjünk egy darabig, amíg fel nem melegszünk, de ne túl sokáig, aztán jöjjünk ki, és folytassuk majd legközelebb.
Harmadrészt ha valamihez már túlságosan adaptálódtunk, és már nem okoz örömet, akkor legjobb úgy abbahagyni, hogy nem csak azt határozzuk el, hogy többet nem foglalkozunk annyit vele, hanem egyből azt is eldöntjük, hogy mit fogunk csinálni helyette. Tehát például ha már a meleg fürdő nem jelent akkora élvezetet, akkor mondjuk futhatunk, vagy mozoghatunk is valamit helyette, az is kimelegít, és másfajta élvezetet jelent. Vagy ha észrevesszük, hogy már beleuntunk a kütyünkbe, akkor nekiállhatunk helyette könyvet olvasni, vagy barkácsolni, vagy kimozdulni valahova. Ha sikerül jó helyettesítő időtöltéseket találni, akkor akár egyáltalán nem is fogjuk érezni a hiányát annak, amihez régebben már adaptálódtunk.
Kiegészítés:
Sőt, igazából a legjobb, amikor nem is azon gondolkozunk, hogy mit kellene abbahagynunk, mert már nem jelent örömet, hanem azon, hogy milyen új tevékenységekbe kezdhetnénk bele, amik örömöt jelentenének, mert ha találunk ilyeneket, akkor a régiek, amik már nem jelentenek örömöt, idővel maguktól kikopnak úgy, hogy szinte észre sem vesszük.
Jules: Na jó, most megpróbálok önreflektivitást gyakorolni nyilvánosan, részint azért, mert elég sok borsot törtem a szerző orra alá ahhoz, hogy ez kijárjon neki, részint azért, mert hátha kapok visszajelzést, hogy jól csinálom-e.
Minden tiszteletem. Hidd el, nagyon szűk kisebbség az, akiben ez a fajta önreflexivitás megvan. Mivel az életünket meghatározó módon irányítják a hiedelmeink, az önreflexivitás – jelen civilizációs körülmények között legalábbis – az egyik legértékesebb tulajdonságunk, érdemes gyakorolni.
Amit egyébként leírtál, azzal nem csak, hogy egyetértünk, hanem a cikk is kifejezetten erre próbál rávilágítani. Gyakorlatilag most a saját szavaiddal megfogalmaztad a 1)-es és a 4)-es pontot a cikkből. Ne tárgyakat, hanem élményeket vásároljunk, illetve csináljunk új dolgokat, vagy csináljunk a megszokottól eltérő módon dolgokat. Egyetlen dolog nem tiszta: úgy kezdted a mondandódat, hogy megpróbálod konstruktív módon leírni, hogy mi a bajod a cikkel. Ez jó. Ám amikor azt leírtad, akkor újrafogalmaztad azt, ami a cikkben van. Most nem tiszta, hogy vársz-e valamivel kapcsolatban tisztázást, kiegészítést, vagy csak most gondoltad végig „hangosan” a cikk mondanivalóját és kiderült, hogy végül is nincs is gond a cikkben foglaltakkal, sőt, egyetértesz velük?
Hát alapjában véve nincs gond, inkább azt mondanám, hogy miket én írtam, azok kézzelfoghatóbb tanácsok, mint a cikk végén levont tanulságok. Legalábbis számomra. Például az a tanács, hogy a kiadáscsökkentést egyszerre csináljam, és ne lépésekben számomra kicsit nehezen értelmezhető, hogy pontosan mit kell érteni alatta. Ha mondjuk kütyü mániás voltam, és minden hónapban vettem új kütyüt magamnak, akkor ne azt csináljam, hogy ezentúl csak kéthavonta veszek új kütyüt, hanem inkább egyáltalán ne vegyek új kütyüt, amíg rendbe nem jövök anyagilag? Vagy ha heti kétszer jártam edzésre, akkor ne fokozatosan ritkítsam az alkalmakat, hanem hagyjam abba az egészet? És mit csináljak helyette? Üljek a lakásban, és várjam, hogy majd elmúlik a hiányérzetem az edzés kihagyása miatt? Ezzel szemben, amit én írtam, az szerintem könnyebben készpénzre váltható, vagyis hogy például ha egy kiadáscsökkentés miatt le kell mondanom bizonyos dolgokról, amit már megszoktam, akkor hogyan szabadulhatok meg a hiányérzettől, és pótolhatom más, esetleg olcsóbb tevékenységekkel ezt. Mondom, legalábbis számomra ezek könnyebben értelmezhető tanácsok, mint amiket a cikk írt. Tehát végül is lehet mondani, hogy átfogalmaztam a saját szavaimmal a cikk állításait, hogy jobban befogadjam, de másrészt úgy érzem, azért árnyalatnyi különbség mégis van:
Szerintem például az a megfogalmazás, hogy inkább élményeket vegyünk, és ne tárgyakat, egy kicsit túl erős. Én azt gondolom, hogy mindkettőnek megvan a maga létjogosultsága. Az élményeknek gyakran az a hátránya, hogy nagyon drágák, ugyanis minden egyes alkalommal fizetni kell értük. Ezzel szemben a tárgyak általában egyszeri nagyobb kiadást jelentenek, a fenntartásuk pedig már lényegesen olcsóbb. Így ha megfelelő tárgyakat sikerül választani, amelyek sokáig tudják biztosítani a boldogságunkat, akkor olcsóbban jöhetünk ki belőle. De ehhez tényleg a megfelelő tárgyakat kell megvenni, ami valóban olyan új funkciókat lát el, amiket az ember addigi tárgyai nem tudtak ellátni, és amik valóban kielégítik valamilyen vágyunkat. Tehát szerintem például egy tablet is lehet jó választás annak, aki mondjuk sokat utazik, és szívesen netezne, filmezne, játszana közben rajta, viszont aligha jó választás új tabletet venni annak, akinek már amúgy is van okostelefonja, netbookja, esetleg egy régebbi tabletje, vagy pocket pc-je, csak mert az új tablet mennyivel jobban néz ki, mint a régi, mert ezek a kütyük egymással nagymértékben átfedő funkciókat látnak el, így neki sokkal kevesebb új élményt jelentene egy új tablet, mint mondjuk akinek egyik sem volt korábban a fent említettek közül.
A négyes pontból meg engem leginkább a kockázatvállalás szó zavar. Igen, általában én is nagyon kockázatkerülő ember vagyok, nyilván ezért is zavar. De azt gondolom, hogy az új dolgok kipróbálása nem feltétlenül kell, hogy számottevő többlet kockázat vállalásával járjon ahhoz képest, mintha mindent hagyunk a régiben. Egy új hobby, sport kipróbálása általában nem kerül sokba, és ha nem tetszik, akkor sem történik semmi. Kivéve persze, ha valami nagyon drága sportról van szó, vagy ha valami veszélyes extrém sportot próbálunk ki megfelelő utánajárás, felkészülés, felügyelet nélkül. De kellő óvatossággal és előkészülettel sok mindennek neki lehet vágni különösebben nagy kockázat nélkül. Sőt, még a komolyabb változtatásokkal, mint például egy munkahely váltással, szakmaváltással, külföldre költözéssel kapcsolatos kockázatokat is jelentősen le lehet csökkenteni megfelelő előkészítéssel. Persze tudom, ez már nem tartozik a cikk témájához, szóval a lényeg, hogy szerintem a pozitív hatás az az új dolgok kipróbálásához kapcsolódik, és nem a kockázatvállaláshoz, ezért igazából bennem az vált ki ellenállást, hogy a cikk kockázatvállalásra biztat. Bár igazából valószínűleg a kockázatvállalás is okozhat boldogságot, elvégre ott vannak a szerencsejátékosok is, csak az szerintem túl kockázatos, ezért nem merem bevállalni. 😀 Például a függők már általában nem is járnak jól a kockázatvállalásukkal.
Hát alapjában véve nincs gond, inkább azt mondanám, hogy miket én írtam, azok kézzelfoghatóbb tanácsok, mint a cikk végén levont tanulságok. Legalábbis számomra.
Nyilván. Gondolj bele, a cikkben megfogalmazott tanácsok inkább amolyan gondolatmankók. Az egész egy szemléletmód átadását célozza. Az olvasónak kell elvégeznie az analízist, hogy az ő életében ez hogyan hasznosítható. Az adaptáció tapasztalata egyénenként és élményenként is különbözhet, ezért egyénre szabott tanácsokat nyilván nem adhatunk, és szerintem ez el sem várható. Ha ez hiányzott neked a cikkből, akkor úgy vélem ma fontos tapasztalattál gazdagodhattál, mert már tudod, hogy ezt irreális lenne tőlünk elvárni (főleg egy blogcikkben), ezt neked kell hozzátenned. Ha pedig itt megosztod a hozzászólások között, azzal másoknak is segítesz, hiszen azzal ötleteket adhatsz másoknak is az írottak hasznosítására.
Ami a kockázatvállalás szó használatát illeti, hadd helyezzem más megvilágításba, mert – jelen esetben nem elítélhető módon, de – ismét a saját előfeltevéseid csapdájába estél. A nagyon extrovertált embereket leszámítva azért nem szeretünk új dolgokba fogni, új társaságba menni, új módszereket használni, új kezelési felületet megtanulni, stb. (mindenki válassza ki a rá illőt), mert kényelmetlen. Mert el vagyunk veszve, butának, ügyetlennek érezzük magunkat, bizonytalanságot érzünk, stb. A kockázatvállalás nem arról szól, hogy menjünk ejtőernyőzni, vagy tegyük fel az összes pénzünket a feketére ruletten, hanem arról, hogy merjünk kilépni a komfortzónánkból, és a szokásostól eltérő dolgokat is végezzünk és végezzünk szokásos dolgokat eltérő módon (ahol ez alkalmazható). Ez valójában kockázatvállalás, hiszen a komfortzónánkból kilépve sérülhet a saját magunkról alkotott kép is, hogy ügyesek, okosak, magabiztosak, stb. vagyunk, vagy további negatív visszacsatolást jelenthet, ha eleve ügyetlennek, butának, bizonytalannak, stb. érezzük magunkat. Így kell a szó használatát értelmezni!