Rendszeresen tartunk különféle Műhelyeket és önismereti workshopokat, ahol visszatérő téma az, hogy „nem vagyok elég jó.” Legutóbb éppen tegnap, egy társkeresőknek tartott önismereti csoportban merült fel ez, mint félelem:
„mások sokkal jobbak, szebbek, többek, miért pont engem választana bárki is?”
Egy film kapcsán világítom meg erre a kérdésre a választ.
Hétköznapi mennyország
A film címe „Hétköznapi mennyország” (As It Is in Heaven), és ha nem láttad volna, a következőkről szól: adott egy karmester, aki mindent elért, amit egy karmester csak elérhet, extázisban vezényli a leghíresebb helyszíneken a legnagyobbakat, hírnév, autogramosztás, rohannak az autója után a rajongók. A csúcson van, és csak annyit kérdez a menedzserétől: „és most be van osztva a következő 8 évem? Minden előre?” Ezután nem sokkal szívrohamot kap és gyökeresen megváltozik az élete. Elvonul a világtól, vissza abba a kis faluba, ahonnan 7 évesen költözött el édesanyjával, miután egy csapat gyerek megverte azért mert tehetségesebb volt náluk, és mert tudott hegedülni. Hogy miért pont erre a traumatikus helyre vonul vissza, nem tudni, mindenesetre megveszi a régi iskolaépületet, begyújt a bádogkályhába, és először látjuk igazán boldognak a filmben: kiáll a zuhogó hóba félmeztelenül és belenevet a nagy fehérségbe. A naptárja üres: azt kezd az életével, amit akar.
Találd meg a saját hangod!
Hamarosan feltünedeznek a falu lakói is az életében: először a pap, aztán a boltos lány, aztán szépen sorra a többiek. Bár eleinte ódzkodik a feladattól, a zenének csak nem tud ellenállni: elvállalja a kántorságot a helyi templomban, rábízzák a kórust. Próbálja megtanítani nekik, mi az, hogy éneklés, mi az, hogy összpontosítás, de eleinte reménytelennek tűnik a csapat. A foglalkozásokon eleinte éppen ezért nem is énekelteti őket: még csak rákészülnek a dologra, megtanulnak helyesen levegőt venni, bánni a testükkel.
Izgalmas dolgot próbál megértetni velük: ahelyett, hogy megpróbálnának úgy énekelni, ahogy azt szerintük kellene, találják meg inkább a saját hangjukat. Koncentráljanak, dolgozzanak és keressék meg, ők milyen hangot képviselnek, mi az a hang, amely csak és kizárólag az övék. Coachként számomra azért volt megható azt a folyamatot végignézni, ahogy egyesével megkeresik, megtalálják a saját hangjukat, ezáltal megnyílnak, felszabadulnak, önfeledtté és önbizalommal telivé válnak a kórus tagjai. Nekünk, coachoknak is ez a dolgunk: megtaláltatni a hozzánk fordulókkal a saját hangjukat, azt az életformát és közeget, amelyben a legjobban tudnak „működni”, amelyet igazán birtokolni tudnak.
Ha megtaláltad ugyanis a saját hangod, akkor a „más jobb, szebb, olyanabb és ilyenebb” típusú kijelentések elveszítik értelmüket. Ugyanis mások MÁSOK, és ennyi az egész. Se nem jobbak, se nem rosszabbak: nekik más a hangjuk, és ahogy egy kórusban is mindenki gyönyörűen össze-és belepasszol a harmóniába, ugyanúgy ha hitelesen a saját hangodat tudod adni, el- és befogadnak a körülötted állók. Ha koncentrálva és dolgozva magadon megtalálod a saját hangod, és teljesen fel is tudod vállalni azt, szabaddá, önfeledtté és önbizalommal telivé válsz, hiszen tudod hogy a te hangod is értékes, megbecsülésre méltó és kell a nagy kórusba. Szükség van a hangodra!
De ha úgy érzed, nem találod, nem vagy igazán önmagad, nagy odafigyeléssel és bizony sok munkával fogod megtalálni. A coaching és az önismereti csoportok is ebben tudnak téged segíteni.
Miért olyan nehéz megtalálni a saját hangod?
A filmből is kiderül, hogy a saját hang megtalálása egyáltalán nem könnyű. Egyrészt bátorság kell felvállalásához, másrészt a környezetünkben rengeteg embernek egyszerűbb az, ha olyanok vagyunk, ami megfelel a rólunk kialakított képnek, a társadalmi elvárásoknak, nemi szereposztásoknak. Ők foggal-körömmel fognak küzdeni azért, hogy ne változzunk meg. A Te környezetedben van ilyen ember vajon?
Végezetül az egyik legszebb jelenet a filmből, amikor az egyik kórustag életében először saját hangját megtalálva mer kiállni a világ elé.
Te megtaláltad már a saját hangod?
Keresd és gyakorolj velünk jövő héten a BoldogságTervező Műhelyen! >>>
A koromnál fogva talán elmondhatom magamról, hogy tudom megfelelően értékelni a erényeimet is, meg a hibáimat, hiányosságaimat is egyaránt. De az a téma, amit felvetettek, az nagyon sok esetben egy valódi probléma lehet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem nem voltak kisebbségi érzéseim. De az is előfordult, hogy úgy éreztem, csupa hülyével vagyok körülvéve! Szóval, a saját hangunk megtalálása bizonyára sok esetben nem alakul ki az emberekben automatikusan. Azért sokat kell énekelni, hogy az ember felfedezze a saját hangját! (Az említett film biztos nagyon érdekes lehet!)
Sajnos még mindég keresem!!!
A dal, a zene teljesen körülvett, körülvesz, nélküle talán élni sem tudnék… Anyukámtól kaptam a zenei hallásom, s apukám is jó „mulatós” volt :), zeneiskolába is jártam, énekkaros is voltam, hangszeren is tanultam, erre mindig is jutott a családi költségvetésből. S mindig is fog jutni, ha csak rajtam múlik… S vannak, akik tovább örökíthetik a zene szeretetét, s szeretném, ha hivatásnak is választaná kislányom, például, ha nem hangszeren, hát táncművészként, balettosként…
Anna
Kedves Anna!
A cikk nem a zenéről szól… 🙂
Kedves Boldogságtervezők!
Tudom, és elnézést.
A cikk és a film mondanivalója, hogy törődjünk magunkkal, párunkkal, embertársainkkal szűkebb és tágabb világunkban.
Megrázó ráébredni, hogy rohanó hétköznapjainkban nem nagyon „érünk rá” ilyesmire, s amikor ráérnénk, kedvünk lenne hozzá, lehet, hogy már elkéstünk. (Lásd első posztok egyike, „mit bánunk meg az utolsó óránkban”)…
Persze, nem csak a zene útján lehetséges ez, szavakkal, költészettel, vagy csak spontán „utcai” megnyilvánulásainkban is ki tudjuk fejezni, hogy érdekel a másik sorsa, személye. A coach-nak is első és legfontosabb feladata, hogy érdeklődjön az ügyfél dolgai, tervei, személyisége iránt, de NE vegyen rész az életében, kívülről, olykor kritikus szemmel kell figyelnie, s ha segítségre szorul, támogatnia őt.
A.
Nagyon kellemes érzés volt olvasni a cikket: szép példával mutattátok be a bátorságot, az önbecsülést, és azt, hogy miért érdemes felelősséget vállalni saját magunkért, az életünkért, a döntéseinkért.