Trénerként és coachként – pedig nem az állatkertben dolgozom – rengeteg zebrával találkozom.
Ülnek velem szemben a klienseim és ilyeneket mondanak:
„Én semmire sem vagyok alkalmas.”
„Mindenről a nők tehetnek.”
„Egy rakás szerencsétlenség vagyok.”
„Az összes férfi egyforma.”
„Ronda vagyok.”
Én pedig csak hallgatok, jegyzetelek, és azon tűnődöm, nahát, már megint egy zebra!
Kik és mik ezek a zebrák?
A zebrák olyan gondolkodásbéli torzítások, amik miatt képtelenek vagyunk reálisan látni egy adott dolgot, szituációt, vagy személyt.
A zebra-gondolkodás tünetei:
- „mindent vagy semmit” alapú gondolkodás: mindent kizárólag fekete-fehérben látsz, végletekben gondolkozol és képtelen vagy meglátni egyes szituációk között a különbséget. Valami vagy nagyon ilyen, vagy nagyon olyan, köztes állapot nem létezik.
Miért veszélyes állatok a zebrák?
Azonkívül, hogy harapnak :-), a zebrák azért veszélyesek, mert képtelenné tesznek egy adott dolog vagy helyzet reális értékelésére, lebénítanak és sokkal nehezebb megoldást vagy kiutat találni egy adott problémára. Hiszen, tegyük fel, ha minden férfi egyforma, akkor hogyan fogsz Te olyan társat találni, amilyet szeretnél? Ha egy rakás szerencsétlenség vagy, akkor hogyan tudsz előrelépni egy adott dologban, még akkor is, ha kudarcot vallottál? Ha rondának értékeled magad, akkor minek is próbálkoznál újabb stílussal, ruhával, konditeremmel?
A zebrák megbénítanak, tompává és tunya gondolkodásúvá tesznek. Olyan kijelentések, amelyeket igaznak fogadsz el, emiatt nem mész tovább a boncolgatásban és nem gondolkodsz tovább. A kreativitásod meghal, zárlatot kap, zsákutcába kerülsz. Éppen ezért óvakodj a zebráktól!
Hogyan idomítsuk zebráinkat?
A fekete-fehér mellé más színeket, sőt, azok árnyalatait is be kell vinnünk a gondolkodásunkba. Ez legkönnyebben úgy tehető meg, ha a zebra kijelentés mellé igyekszünk ellenérveket felsorakoztatni. Ha ez sikerül, akkor a zebra messzire elmenekül, mi pedig reális gondolatokkal a fejünkben kereshetjük a megoldást.
Például:
„Én semmire sem vagyok alkalmas.”
Tényleg igaz ez a kijelentés? Nem, nem igaz, hiszen van szakmám, eddig is sikerült megoldani rengeteg problémát, még ha sokszor kudarcot is vallottam. Ugyan most nem találok munkát, de igenis számos dolgot jól meg tudok csinálni. Volt már, hogy megdicsértek az elvégzett munkámért. Talán lehet, hogy új szakmát kellene végeznem, vagy fejlődnöm valamiben, hogy újra alkalmazzanak.
„Mindenről a nők tehetnek.”
Ez tényleg igaz? Nem, nem igaz, hiszen a legutóbbi párkapcsolatomban oka volt annak, hogy a párom elhagyott. Mondta is, hogy nem voltam eleget otthon és ő több szeretetre vágyott volna. Én is vastagon benne voltam a szakításban. Legközelebb jobban igyekszem odafigyelni a páromra.
„Ronda vagyok.”
Ez nem igaz, hiszen volt már, akinek tetszettem. Igaz, hogy felszedtem pár kilót és nem vagyok fiatal de azért ronda sem vagyok. Eljárhatnék konditerembe, hogy kicsit fittebb és csinosabb legyek illetve új frizurát is kipróbálhatok. Átlagos kinézetű vagyok, akin sokat javíthat egy kis odafigyelés!
Ha érted már, hogyan kell elzavarni a zebrákat, írj egy példát a saját életedből!
Először írj le egy tipikus zebra (fekete-fehér) gondolatodat, majd cáfold meg itt, mindenki előtt – persze csak ha elég bátor vagy! 🙂
[button link=”https://boldogsagtervezes.hu/boldog-reggelek/” type=”big” newwindow=”yes”] Boldog Reggel 2012, október 26 péntek![/button]
Nincs humorom. Félre zebra! Ha nem is vagyok vicces, de értem a jó humort. A fenti cikken is jót mosolyogtam. 🙂 S ezután valószínűleg minden egyes alkalommal így lesz, ha észreveszem, hogy nyüzsögnek körülöttem a zebrák. Köszönöm. Kata
A legtobb veszekedést az ilyen zebra szeru általánositások szülik
Beismerem, tényleg végletekben gondolkozom. Ki is nyilatkoztatom, ami megrémít másokat, azután persze nem valósul meg maradéktalanul a pozitív véglet. Ez elégedetlenné tesz saját magam számára is, a környezetem pedig kritizálom, amiért nem úgy cselekszik, ahogy én elvárom. Idáig nem vettem észre hogy ilyen vagyok, ha mégis felsejlett bennem, elhessegettem a gondolatot, úgy ítéltem meg, ilyen vagyok és kész. Fekete, vagy fehér, igen, vagy nem, de köztes dolog nincs, főleg ha velem nem beszélték meg előre. Sok rossz dolgot elkerülhettem volna, ha meg tudok változni, de azt hiszem nem lesz egyszerű.
Kedves Bibi!
Azért vagyunk, hogy ebben segítsünk!
A felismerés már fél siker! 🙂
Mintha én írtam volna… 😀
Egy biztos, abban tényleg egyetértek és ebbe jómagam is beletartozom, hogy a boldogtalanság kulcsa a rossz gondolkozásban rejlik. Mióta kapom ezeket az e-maileket sokszor veszem észre magamon. Na ez most nem fényezés volt.
De azért annak vesszük 🙂 Köszi!
Magammal kapcsolatban már megtanultam, hogy a negatív gondolatok vagy a korlátok nem segítenek semmin. A világot kellene még elfogadnom, hagynom, hogy a saját korlátoltságom elmúlásával megláthassam az egészet olyannak, amilyen. Pl általában szentül hiszem, hogy sok pénzt keresni csak sok munkával lehet tisztességesen. Pedig ez bizonyára nem igaz… vagy pl hagyhatnám, hogy azok az emberek, akik sok pénzt kerestek azzal, hogy okosak voltak, jókor voltak jó helyen, arra költsék a pénzüket, amire akarják, és ne arra, amire én jónak látnám.
Ez is telitalálat… valóságos „világfàjdalom” érzés lesz urrá rajtam, amiről később magam is belátom milyen semmiségért kaptam fel a vizet. Hmm.. bizony ezek az én nagy zebráim.. csak eddig nem volt nevük. Talán így megszemélyesítve kezelhetőbbek lesznek?.. jó lenne ha így lenne! Mindenesetre köszi hogy beszélhettem róla. 🙂
Csak visszajelzés.. müködik, nálam így: HM ..EZ EGY ZEBRA.. lÉPD ÁT!..és átlépem mint egy zebra.csíkot az úttesten! Köszi!
Nem vagyok zebra.
Nagyon sokszor vagyok zebra.
Nehéz nem zebrának lenni.
Rengeteg dolgot írhatnék a saját életemből, de nem akarok, mert zebra vagyok.
Genetikailag egy zebra soha nem lehet pillangó, mert nincsenek szárnyai és nincsenek élénk színei.
Csak festeni lehet zebrából pillangót vagy elmesélni, hogyan lett a zebrából pillangó.
Csak a kishitű és tehetetlen ember gondolkodik zebra módon.
Mindenkinek hinnie kell azt, hogy képes mindenre, hiszen ezt a képességünket megkaptuk ajándékba.
Ezt követően a zebra gondolkodású gyakran kérdezze meg magától, vajon megtettem-e már mindent ahhoz, hogy boldogabb lehessek, mert az ajándékba kapott képességeinket folyamatosan használni és működtetni kell. Ezt nem tenni főbenjáró bűn.
„Csak a kishitű és tehetetlen ember gondolkodik zebra módon.” – ezzel a mondatoddat tökéletesen illusztráltad a zebra gondolkodást! 🙂
Ebből is láthatjuk, hogy a zebra gondolkodás mennyire alattomos tud lenni, és sokszor még olyankor is beférkőzik a gondolkodásunkba, amikor már azt hisszük, hogy fölötte állunk. Természetesen a kishitűségen és a tehetetlenségen felül számos eredő oka lehet a zebragondolkodásnak: kezdve a gyermekkori taníttatás minőségétől, a közeli család és a barátok gondolkodásának nyitottságán, sokszínűségén, keresztül az önreflexivitásra való hajlamig. A lényeg, hogy ha felismerjük, akkor ott lép életbe a saját felelősségünk, hogy ezen változtassunk!
Valójában minden zebrát be tudok színezni a szivárvány színeivel, ha abbahagyom az ítélkezést (akár pozitív, akár negatív értelemben), úgy hogy egyszerűen csak globálisan szemlélem a világot körülöttem, bennem. Csak látom, tudatosul, elengedem, és már folyik is tovább az élet a jelenben… 🙂
Miért van az, hogy mindenki belém akarta, akarja nevelni a zebraságot? Szülők, férj, anyós…… De mindíg kitörök valahogy………..
Ez egy jó kérdés, érdemes beszélgetni erről.
Mégis, hogyan akarják beléd nevelni?
Hol van a Te felelősséged?
mivel nekik is minden vagy fekete vagy fehér……..én próbálok a nyugalom kedvéért fejet hajtani, de idővel előjön a valódi énem
Éppen azért mondják neked ezt, mert szerintük másmilyennek kéne lenned. Ha te elfogadod magad olyannak, amilyen vagy, akkor nem kell többé kitörnöd. Hogy ők elfogadnak-e… mindig azt szoktam mondani magamnak, hogy ha valamiről 6 milliárd ember egyféleképpen gondolkodik, és én egyedül másképp, attól még nem biztos, hogy nekik van igazuk:)
Kíváncsi lennék rá, hogy a cikk szerzője szerint léteznek-e ténylegesen ronda, szerencsétlen, tehetetlen emberek, vagy mindent csak az dönt el, hogy ki mit hisz magáról? És hogy mások mit hisznek róla, az számít valamit?
És hogy nehogy azt mondjátok, kibújok a feladat alól megpróbáltam összegyűjteni a zebráimat is:
Igazából nem volt túl sok, szerintem alapvetően nem jellemző rám a fekete-fehér gondolkodás, de három komolyabb eset mégis volt az életemben, amikor szélsőségesen ítéltem meg a saját helyzetemet: Az első még kisiskolás koromból származik, amikor azt gondoltam, hogy én soha nem leszek képes megtanulni a számítógépet kezelni. Erre később alaposan rácáfoltam, ugyanis a jelenlegi munkám során is nap mint nap számítógépet használok, és nem csak felhasználói szinten. Bár igazából ez nem is annyira rajtam múlott mintsem a körülményeken. Ugyanis egyrészt, mikor először lett otthon számítógépünk, akkor kiderült, hogy azzal az igazán elenyésző tudással, amit sikerült belém verniük a tanároknak a számítástechnika órán, még mindig én értettem a legjobban a számítógéphez az egész családból, így aztán én kezdtem el tanítani a többieket különböző dolgokra, közben meg magam is egyre több mindent kísérleteztem ki. Másrészt később, mikor középiskolában lett egy jó számítástechnika tanárunk, kiderült, hogy nem is annyira velem volt baj, hanem inkább a korábbi tanáraimmal, mert két dologhoz biztos hogy nem értettek, a számítástechnikához, és a tanításhoz. 😛
A második, hogy azt gondoltam, hogy nem vagyok képes megtanulni idegen nyelveket. Többé-kevésbé ezt is megcáfoltam, ugyanis amikor már muszáj volt a diplomához, akkor megcsináltam az angol nyelvvizsgát, és olyan szinten legalábbis értem meg beszélem a nyelvet, hogy a mindennapi életben és a munkám során is ha muszáj, akkor elboldogulok vele.
A harmadik pedig, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy barátnőm legyen. Ezt soha nem sikerült megcáfolnom. Jelenleg sincs semmilyen olyan tapasztalat, ami ennek az ellenkezőjét mutatná, így nincs mivel megcáfolni, hiába lenne ez a feladat. Hosszas vívódások után végül is annyit csináltam ezzel a „zebrával”, hogy eltettem a spájzba, és jelenleg nem nagyon foglalkozom vele. Gondolni is legfeljebb csak akkor gondolok rá, ha egy-egy ehhez hasonló cikk olvasása eszembe juttatja, aminek persze annyi mellékhatása van, hogyha esetleg valaki ilyen írásokkal/érveléssel próbálna lelket önteni belém, akkor ez gyakran épp az ellenkező hatást váltja ki belőlem, és inkább lehangolt leszek tőle.
Kedves Jules!
Köszönjük, hogy ilyen becsületesen elvégezted a „házi feladatot”.
A te válaszod mi a saját kérdésedre amit az első mondatban feltettél?
Szerintem az, hogy mit hiszünk magunkról, még nem dönt el mindent. Szerintem az embernek vannak olyan tulajdonságai, adottságai, amelyek ideiglenesen vagy véglegesen fennállnak függetlenül attól, hogy az ember tudatában van-e ennek vagy sem, elhiszi-e, vagy sem.
Hogy a cikkben felhozott konkrét példákra is megpróbáljak reflektálni, ott is előfordulhatnak szélsőséges esetek, például ha valakinek az arcán egy annyira nagy bibircsók van, hogy nem tud vele mit kezdeni, vagy egy balesetben megégett, vagy szétroncsolódott a fél arca, és legfeljebb a plasztikai sebésztől remélhet némi segítséget, vagy annyira súlyosan elhízott, hogy pár kiló ledobása nem segít. Másik példa ami eszembe jut, ha azért tehetetlen valaki, mert annyira súlyosan fogyatékos (akár testileg, akár szellemileg), hogy nem tudja esetleg saját magát sem ellátni. Talán kevésbé szélsőséges példa, ha valaki azért érzi magát szerencsétlennek, mert annyira ügyetlen, szétszórt, idegeskedő, hogy állandóan elront mindent. De persze engem inkább a kevésbé nyilvánvaló esetek érdekelnek, amikor nem látszik ennyire egyértelműen, hogy mi a probléma. Természetesen az esetek többségében ezek a tulajdonságok nem jelentenek feltétlenül egy végérvényes állapotot, és lehetne változtatni rajtuk, csak esetleg az illető ember nem tudja, hogy hogyan lehetne változtatni, vagy azzal sincsen tisztában, hogy egyáltalán lehetne-e, vagy kellene-e változtatni rajta, vagy nem tudja, hogy pontosan min, és mit kellene változtatni, és igen, az is lehet, hogy az illető nem hiszi, hogy képes lenne változtatni rajta.
Én azt elismerem, hogy ha valaki nem hiszi, hogy tud változtatni valamin, akkor az akadályozza őt abban, hogy változtasson rajta, viszont attól, hogy elhiszi, hogy tud változtatni, még nem biztos, hogy tényleg tud. Szerintem ilyen esetben a „zebra” gondolkodás egy védekező mechanizmus. Amikor az ember felad egy bizonyos célt annak érdekében, hogy megkímélje magát a próbálkozások során elszenvedett sorozatos kudarcélményektől. Ez olyan, mint a lakásban az elektromos biztosíték. Ha levág, akkor nem szabad addig visszakapcsolni, amíg meg nem vizsgáltuk, hogy mi miatt kapcsolt le, hiszen ha egy meghibásodott berendezés, vagy kábel okozott zárlatot, akkor annak az újbóli feszültség alá helyezése csak további károkat, baleseteket okozhat. Pláne nem szabad a biztosítékot kiiktatva söntölni a vezetéket, hiszen még a ház is leéghet miatta. Vagyis szerintem ha valaki feladta a célját, mert úgy érezte, hogy nem megy neki, akkor nem szabad minden áron bemagyarázni neki, hogy csak hinnie kell benne, és akkor menni fog, mert egyáltalán nem biztos, hogy menni fog, és könnyen még további lelki sérüléseket szerezhet, hanem előbb meg kell vizsgálni, hogy mi okozta azt a kudarc élményt, ami miatt feladta, és hogyan lehet ezt elkerülni a továbbiakban, és csak ezután érdemes újra próbálkozni. Persze az is előfordulhat, hogy tényleg nincsen semmi probléma, csak túl kicsi áramú biztosítékot szereltek be, ami akkor is lekapcsol, ha a berendezések jól működnek, és a vezetékek még több terhelést is el tudnának viselni, vagyis az ember túl hamar feladja. Ez esetben tényleg nincs más teendő, mint kicserélni a biztosítékot, vagyis megmagyarázni az embernek, hogy nem szabad mindjárt az első nehézségeknél feladni, hanem próbálkozzon kitartóan, és előbb utóbb menni fog. De abban nem hiszek, hogy ilyen módon minden probléma orvosolható.
Személyesen egyébként engem nagyon zavar, ha valaki azt mondja nekem, hogy csak hinnem kell benne, hogy menni fog, és akkor tényleg menni fog, ugyanakkor egyetlen érvet sem tud felhozni, hogy miért nincs igazam, ha azt hiszem, hogy nem fog menni, és egyetlen példát sem tud mutatni, ami arra utalna, hogy én tényleg képes vagyok rá. És ha visszakérdezek, hogy akkor mégis mire alapozzam a sikerben való hitemet, akkor nem tudnak semmit mondani rá.
Na most, hogy leírtam a saját véleményemet, már tényleg kíváncsi lennék a szerzőére is.
Jules, te most a magad számára keresel kifogásokat?
Érdemes szerinted ebbe feccölni az energiákat?
Huh! Hát ha sejtettem volna, hogy ennyi segítséget kapok, akkor tényleg nem feccölök bele ennyi energiát, hogy leírjam a véleményemet.
És még az eredeti kérdésemre sem kaptam választ, pedig mindent megpróbáltam.
Az addig világos, hogy ez egy nyilvános blog, itt nem ismer senki engem, és pláne nem fizettem senkinek a szolgáltatásért, hogy foglalkozzanak velem, így nem várhatom, hogy majd itt oldják meg a problémáimat, de eddig bíztam benne, hogy itt mások eltérő véleményére nyitott emberek vannak, akik hajlandóak végiggondolni a saját és mások álláspontját, és értelmesen beszélgetni róla.
Úgy tűnik tévedtem, és a többi ember csak addig érdekes, ameddig sikerül besorolni egy megfelelőnek tűnő skatulyába, és onnantól kezdve már lehet legyinteni rá, hogy á igen, ilyet már láttam.
Amúgy ezért nem is szeretem direkt módon leírni a saját problémámat, mert akkor sok emberben egyből megszületik a „nagy felfedezés”, hogy á igen, akkor ezért mond ilyeneket, és már nem is érdekes többé a véleményem, meg a mondanivalóm, hiszen már be vagyok téve a megfelelő skatulyába, és akár a fejemre is állhatok, akkor sem hajlandóak többé érdemben foglalkozni a mondanivalómmal.
Azért kösz hogy figyelmeztettetek, hogy már megint elkövettem azt a hibát, hogy őszintén elmondtam a problémámat, és cserébe őszinte választ, véleményt, segítséget vártam. Többé nem fordul elő…
Tényleg azzal vitatkozol, hogy előremutatóbb több szempontot figyelembe venni, mint fekete-fehéren látni a világot?! Hogy jobb nem hinni magunkban, mint hinni? Ha nem, akkor itt van egy félreértés köztetek. A hit, hogy sikerülhet valami szükséges, de nem elégséges feltétel. Innentől kezdve kár azt vitatni, hogy elégséges-e, ha nagyon hiszel, mert nem. Nem attól fog menni, hogy hiszel benne, hanem attól, hogy teszel érte. Viszont attól tudsz tenni érte, hogy hiszel benne. Ennyi. A te zebrád pedig az, hogy eleve olyan akadályokat említesz, amelyek alkalmasak áthidalhatatlannak látszani, emiatt elhiteted magaddal, hogy áthidalhatatlanok az akadályok, és ezt úgy mutatod be, mintha cáfolná a cikkben írottakat. Ez felelősség-hárítás. Ha valami nem tetszik, akkor változtatnod kell rajta. Ha feltesszük, hogy más nem fogja ezt megtenni helyetted, akkor már csak két választásod van: vagy Te változol, vagy a környezetedet változtatod meg. Ebből szerintem az előbbi a járható út, és az biztos nem az első lépés, hogy átgondolod, hogy miért nem sikerülhet valakinek. Amúgy a problémádról Nick Vujicic jutott eszembe. A csóringernek nincs lába, és gyönyörű felesége van. Szóval hagyd a nyavajgást másra, kezdj el változtatni a hiteden és tegyél érte! Különben saját magadat vered át, és azoknak is ártasz, akik neked hisznek, mert a te feladásod a könnyű út. Mások felé is felelősséggel tartozol. Ne add nekik át a rossz hitedet, és próbáld meggyőzni őket arról, hogy hülyeség hinni. Nézd meg neked milyen eredményt hozott ez a hit.
Valóban nem érkezett tőlünk válasz az első kérdésedre, hadd pótoljuk:
Szépség, tehetetlenség, szerencsétlenség. Ezek nem említhetők egy lapon. A szerencse kérdése kifejezetten egy hozzáállást tükröz (erről van egy futó cikksorozatunk). A tehetetlenség is ilyen kérdés (erről volt szó a BoldogságTervezés Alapok tanulmányban). A szépség már sokkal inkább a külvilág definíciója. Természetesen mindháromban léteznek a spektrum minden részén emberek. A kérdés az, hogy az ember mit kezd ezekkel és hogy kezeli őket. Nem hinném, hogy olyasmit állítottunk, hogy hinned kell, és minden megadatik. Olyannyira nem, hogy külön cikket/foglalkozást (a Boldog Reggelek keretein belül) tervezünk a „Vonzás törvényének” szentelni, sokan ugyanis azt hiszik, hogy elég csak hinni valamiben és „bevonzod” azt. Nos, mi nem osztjuk ezt a nézetet, sőt, felkutattunk néhány kutatást is ebben a témában, amiről majd lesz szó. Ez nyilván neked érdekes lesz majd.
A cikkben talán ez félreérthető volt, így hadd tisztázzam, így utólag: a zebragondolkodás nem az, hogy „Ronda vagyok”. Hanem az, ami ebben implicit módon benne foglaltatik: „Ronda vagyok tehát soha nem kaphatok társat. Miért? Mert a zebragondolkodás egyoldalúan közelít meg kérdéseket. Például ha az az alapfeltevés, hogy csak a szép emberek kapnak társat, akkor máris leegyszerűsítjük a párkeresés kérdését a szépségre. A társkeresésben a fizikai vonzalom számít, nem a szépség. Míg az előbbi egy interperszonális konstrukció (azaz két ember közötti kapcsolat révén jön létre), addig az utóbbi egy társadalmi, tömegkommunikációs konstrukció. Anélkül, hogy újabb frontot nyitnék a vitának, a szépség definícióját mindig a hatalmi elit ízlése alakította, amely az általános társadalmi környezetből táplálkozik. Ezért volt a Milói Vénusz a maga korában szépségideál, és számít ma legjobb esetben is csak átlagosnak. Ennek van saját irodalma, most ne menjünk ebbe bele.
Viszont ha azt gondolod, hogy ha ronda vagy, akkor nem kapsz társat, akkor abból nehéz lesz kitörni. Nem elég az, hogy ezt valaki neked elmondja. Előbb a saját hiedelmeid leépítésére van szükség. Ha mondjuk elkezdesz edzeni, leadsz pár kilót, máris szebbnek látod magad. Bár a külvilág számára még nem nagy a változás, számodra óriási, így növekszik az önbizalmad, és sikeresebb vagy a társkeresésben is. Ez idővel segít megszabadulni attól a gondolattól, hogy a szépség a mindent eldöntő kritérium, még akkor is, ha elsőként az abban elért eredmény segítette az önbizalom-növekedést.
Örülök, hogy ismét sikerült normális mederbe terelni a beszélgetést.
Igen, ez a három példa elég különböző. Nem is azért kérdeztem ezeket, mert konkrétan ezekre vagyok kíváncsi, hanem mert ezeket hozta példának a cikk is. Igazából inkább arra voltam kíváncsi, hogy a szerző szerint általánosságban létezhetnek-e olyan végletes esetek, amikor joggal gondolhatja az ember, hogy a teljesítménye egy bizonyos területen teljességgel értékelhetetlen. És ebben számomra nem feltétlenül van benne megváltoztathatatlanság érzése, de akár az is benne lehet.
Amúgy látom, mindenki arra a következtetésre jutott, hogy ronda vagyok, és ezért gondolom, hogy nem lehet párom. Nos, nem egészen ez a helyzet. Volt idő, amikor ezt gondoltam, de rájöttem, hogy a külsőmön változtatni meglehetősen könnyű dolog. Némi új frizura, meg pár új ruha, és az emberek már szinte rám sem ismernek. Igazából az egészben nem is az a legnehezebb, hogy hogyan változtassak a kinézetemen, hanem hogy kitaláljam, mi az ami mások szemében szépnek tűnik. Nos, ezt meg is léptem, kaptam is egy halom elismerő megjegyzést, hogy mennyit fiatalodtam, és milyen jól nézek ki, de a lényeg mégsem változott. Továbbra sincs párom, és nem tudok könnyebben ismerkedni sem. Cserébe viszont már ismerek egy halom embert, akik nálam lényegesen rosszabbul öltözködnek, és/vagy lényegesen rosszabb testalkattal rendelkeznek, mégis van párjuk. Hogy reflektáljak a másik cikkre, idővel szépen adaptálódtam az elismerő megjegyzésekhez, és végül minden maradt a régiben. 😛
Na nem akarom jobban részletezni, mert már így is megint a fejemre lehet majd olvasni, hogy nem a megfelelő fórumon kérek segítséget, de a lényeg, hogy nem azt gondolom, hogy ronda vagyok ezért nem lehet párom, hanem azt gondolom, hogy nem lehet párom, és hogy ez miért van, azt nem tudom, de a tapasztalat ezt mutatja. Tippjeim ugyan vannak, de nem vagyok meggyőződve egyikről sem. És a helyzetemen való változtatást nem akarom azzal kezdeni, hogy leépítem a hiedelmemet, miszerint nem lehet párom, mert ezzel már párszor befürödtem, hanem előbb ki akarom deríteni, hogy miért nem lehet párom, és ezzel szimultán módon változtatni a megfelelő körülményen úgy, hogy lehessen párom. Ezt pedig valahogy úgy képzelem, hogy először is megpróbálom összegyűjteni, hogy egyáltalán mik jöhetnek szóba, mint a társtalálásomat akadályozó tényezők, ezeket sorra véve változtatni rajtuk, és közben próbálgatni, hogy érvényes-e még a feltételezésem, miszerint nem lehet párom. És ha egyszer valahol azt találnám, hogy már nem érvényes, akkor ott a probléma meg lenne oldva. 🙂
Jules: „Amúgy látom, mindenki arra a következtetésre jutott, hogy ronda vagyok, és ezért gondolom, hogy nem lehet párom.”
Már a másik cikk kapcsán is beszéltünk, hogy az előfeltevések sokszor vihetnek tévútra. Ettől még szükségesek, mert gyorsítják a megértést, de nem árt néha rávilágítani a működésükre. Hadd tegyem meg: Nem azért hoztuk fel a „Ronda vagyok” példát, mert arra a következtetésre jutottunk, hogy az volnál. Sőt, ez fel se merült. Egyszerűen azért jött ez a példa, mert ez a példa volt a cikkben is, és valamelyest közel áll a nálad fiókban levő problémához, a párkereséshez. Kézenfekvőnek látszott, hogy visszautaljunk rá. 🙂 Vagyis nem kell rögtön azt feltételezni, hogy eleve ítélkezünk a külsődről. 🙂
Jules: „És a helyzetemen való változtatást nem akarom azzal kezdeni, hogy leépítem a hiedelmemet, miszerint nem lehet párom, mert ezzel már párszor befürödtem, hanem előbb ki akarom deríteni, hogy miért nem lehet párom, és ezzel szimultán módon változtatni a megfelelő körülményen úgy, hogy lehessen párom. Ezt pedig valahogy úgy képzelem, hogy először is megpróbálom összegyűjteni, hogy egyáltalán mik jöhetnek szóba, mint a társtalálásomat akadályozó tényezők, ezeket sorra véve változtatni rajtuk, és közben próbálgatni, hogy érvényes-e még a feltételezésem, miszerint nem lehet párom.”
Pontosan erről van szó. Erről szól a coaching is. Mi akadályoz a célodban, és hogy lehet ezeket eltüntetni. Egyetlen dolgot adnék hozzá: a korlátozó hiedelmek leépítése szükséges lépés, ám ez nem úgy működik, hogy tagadjuk a felszíni állítást. Az ilyesmiben, ismét, nem hogy nem hiszünk, hanem sok ember esetében kifejezetten károsnak tartjuk. A Te példádban a felszíni állítás az, hogy „nem lehet párom”. Szó sincs arról, hogy mondogasd magadnak, hogy „lehet párom” vagy hasonló dolgok. A szuggesztióra hajlamos embereknek talán ez működik, ám az ilyesmi nem megbízható módszer, akinél pedig nem működik, annál további frusztrációt okoz. De a hiedelmed lényege nem is ez, hanem ennek az állításnak a tartóoszlopai. Ha a hiedelmeket úgy képzeljük el, mint egy asztalt, akkor a felszíni állítás az asztal lapja, a négy lábát pedig nem feltétlenül látjuk. Az asztal lapját úgy tudom a földel egyenlővé tenni, ha a négy lábát egyesével kiszedem. Tehát a kérdés, hogy mi támogatja ezt a hiedelmedet, és hogyan lehet azok meggyőzőerejét cáfolattal eltüntetni. Ha a párkeresést akadályozó tényezőket megszüntetted, akkor ki fog derülni, hogy a „nekem nem lehet párom” tétel sem érvényes. Másképpen: ha az állítás még mindig érvényes, akkor nem sikerült megszüntetned minden akadályt.
Néha az akadály, ha valamilyen saját definíciónk rossz. Egy példával élve: van egy ember, aki eldönti, hogy márpedig ő repülni fog, mint a madár. Hiába épít magának szárnyakat, csapkod, egyszerűen nem jön össze. Miért? Mert a repülésdefiníciója az, hogy úgy repül, mint egy madár. De ha ezt a kritériumot elhagyja, számos lehetősége nyílik a felhajtóerő kihasználására és a repülésre. Helikopter, repülőgép, vízi jetpack (víz felett), léggömb, léghajó, stb. Sőt, még akkor sincs veszve minden, ha tényleg madárként akar repülni:
http://www.youtube.com/watch?v=sdUUx5FdySs
Igaz, ehhez áldozatot kell hozni, ami nem biztos, hogy megéri. Vannak fizikai korlátaink, de ezek a korlátok nagyon messze vannak attól, amit sokszor hiszünk. Lásd Felix Baumgartner, aki kiugrott az űr határáról. Sikerült rávennie egy csomó embert arra, hogy támogassák pénzel, szürkeállománnyal és idővel az adrenalinéhségét. Ha belegondolsz, ez is jóval túl van azon, amiről egy átlagember azt hitte volna, hogy elérhető cél.
Jules, jobban ír, mint a cikk írója! Nagyon tetszik! Én nem tudnám így megfogalmazni a véleményemet, a kétségeimet, de örülök, hogy ő elmondta és megkérdezte helyettem, mivel engem ugyanezek a kérdések foglalkoztatnak. 🙂 Igaz, választ még nem kapott…
Szerintem Jules a káros gondolkodását örökíti rátok, miközben olyasmivel vitatkozik, amit a cikkben nem állítanak. Szomorú, hogy ilyen könnyen felültök neki. Ha érdekel, hogy miért, akkor olvasd el a neki írt válaszomat fent.
Kedves Jules és Andesz!
Bennem az merült fel a ti írásaitok alapján, hogy szeretnék kételyeket eloszlatni. Az egész ott kezdődik bennünk, hogy a média a reklámokban kedves, aranyos és szép emberekkel teszi kívánatossá az eladandó termékeket. Ezzel eddig nincs is gond. De óhatatlanul is torzul az önmagunkról alkotott képünk: ha nekünk nem olyan szabályos, vékony alkatunk van, cicaszemekkel vagy férfiak esetében kisportolt testalkat és ehhez illő sztármosoly, akkor már nem is kellünk senkinek.
Természetesen ez így eléggé „zebra”, hiszen a való életben ezernyi és ezernyi alkat, forma és megnyilvánulás létezik és az emberi test, ha kissé szabálytalan is, de tud elragadó lenni! Tud tökéletesen kinéző fiatal lány is kétségbeesni és tud, látszólag nem a sémába illeszkedő alkatú lány is boldog lenni és meglelni a párját. Férfiaknál kevésbé gyakori, hogy érzékenyek legyenek erre, de nem baj ha előfordul! Jules, benned egy rendkívül értelmes és érzékeny embert látok és talán ez okozza a problémát a társkeresésben: igenis el kell fogadni időnként, hogy a másik ember nem egy gép, nem tud úgy „működni” mindig, ahogy te beállítod vagy az imént, ahogy te elvárod. Van, hogy a másik ember nem reagál, én sem tartom jónak, de nem kell feladni, hogy olyantól megkapd a választ, aki tényleg megáll és segít neked, mert talál benned értéket. Mert benned is van.
Benned nagy az igény a rád való odafigyelésre és szomjazod a szeretetet, a megértést. Egy filozofikus művészalkatnak tudlak elképzelni és ha alkotnál bármit, akkor biztosra veszem, hogy nagy öröme lenne benne a közönségnek. Merj játszani, új arcokat kipróbálni, festeni, táncolni vagy sportolni a haverokkal. Vagy csak teázni a szíved választottjával. 🙂
Én bízom benned, meg tudod csinálni!
u.i: Andesz, mazsolázd ki, ami neked hasznos belőle. 🙂 Öröm volt ezeket leírni nektek, mert már nagyon foglalkoztatott engem is a dolog. 🙂
Érdekes dolgok ezek… Sokáig én is azt hittem (hogy konkrét esethez kapcsolódjak), hogy sohasem találok magamnak párt… Súlyosan fogyatékos vagyok, de zsenge gyermekkorom óta minden és mindenki érddekelt, és a magam óvatos módján kutakodtam az engem izgató dolgok után, ez leggyakrabban éjjeltől hajnalig tartó olvasásban merült ki. Aztán felcseperedvén vettem magamnak a bátorságot, hogy emberek közé menjek, ahol láss csodát csak apró kudarcok, visszautasítások értek, amitől felbátorodva tovább „nyomultam” és az iskolai és szülői védelem alatt sok-sok tapasztalatot begyűjtve, újfajta ismeretek beszerzésével foglalkozhattam, mint például társas kapcsolatok, új tudományágak (számítógépezés is – legfőképp), ami később komolyra fordult, bekerültek az idegen nyelvek is, és mégis a „nyomorultságom” kapcsán találkoztam életem párjával, és úgy gondoltuk együtt könnyebb lehet nekünk… Ehhez persze idő kellett neki is, nekem is, de úgy érzem megérte a várakozás és az addigi foglalatosságaim is hozzásegítettek ahhoz, hogy tartalmasabb-érdeklődő kapcsolat(ok)ra tehessek szert. Most boldognak mondhatommagam férjem, gyermekeim körében, noha értek tragédiák is (szülők, rokonok elvesztése, kisebb-nagyobb anyagi csődök), ami az élet velejárói sajnos. De ha találkoznék zebrákkal, úgy érzem könnyedén el tudnám hajtani őket (egyedül is, mert a környezetem felkészített a nehézségekre), de a szűkebb-tágabb családom segítségére is számíthatok, úgy gondolom…
Anna
Kedves Anna!
Köszönjük, hogy megosztottad velünk a történetedet! Igazi inspiráció mindenki számára!
Anna, gyönyörűen leírtad a saját példáddal szemléltetve, amire gondoltam. 🙂 Persze, ez azzal is összhangban van, amit Viki (a szerző) mondott, hogy előbb találj magadnak elfoglaltságot és utána párt. A szorgalmad is rokonszenves nekem. Én egészségesen sokszor ellustulok, vagy ellenkezőleg: olyan dolgokba hajszolom magam, ami felesleges, nem éri meg a fáradtságot. Nem olyan régóta kezdtem el tudatosan beosztani az erőmet és, hogy jól teszem, megerősítesz benne. Szépen, sorban apránként meg tudja az ember valósítani a dolgait, akár egészséges, akár akadnak testi-lelki gondjai, melyek visszafogják a teendői elvégzésében.
Én nem látom a cikkben felvázolt „zebrát”. Én csak feketét látok, fehéret nem. Pedig a fehér éppen annyira veszélyes lehet, mint a fekete. Sok évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy bármire képes vagyok. Aztán rájöttem, hogy a társadalom az ilyen embert tartja a legkevesebbnek, hiszen szinte sose képes semmire, amiről azt gondolja, hogy menni fog neki. Mert olyan ember nincs, aki bármire képes! Annál rosszabb helyzetben pedig nehezen lehet valaki, mint amikor mindenki nullának tartja. Nehéz volt ebből kikerülni, már ha egyáltalán mondhatjuk, hogy sikerült, és évek múltán is igencsak megérzem kedvezőtlen hatásait.
Jules-el pedig egyet kell értenem. Ha valaki meglátja a módszer hibáit, hiányosságait, akkor „kifogásokat keres” címszóval belekerül a „segítség befogadására alkalmatlan” skatulyába, és onnantól kezdve figyelmen kívül hagyják a véleményét. Pedig nem véletlenszerű, hogy ki találja meg a hibákat. Tipikusan azok, akik számára – pont e hibák miatt – a legkevésbé használható a javasolt módszer. A szerző ahelyett, hogy észrevenné, a módszerének alkalmazhatósága nem csak az embernek a módszerhez való viszonyulásától függ, magával is elhiteti, hogy ha valakinél nem működik, az csak azért lehet, mert nem is próbálja alkalmazni. Így pont azok lesznek teljes mértékben figyelmen kívül-, és magukra hagyva, akiknek tényleg szükségük van segítségre. Őszintén szólva még nem nagyon sikerült itt segítséget találnom, mert folyton a saját gondolataimmal megegyező dolgokat olvasok, csak másképp megfogalmazva, szűkebben kifejtve, és legfőképpen minden ellenérv, buktató, és negatív példa kihagyásával. Pedig ez utóbbiakból lehet a legtöbbet profitálni, és kitalálni, hogyan lehet javítani a hibákat, kipótolni a hiányosságokat.
Szia!
Jules arra próbál választ találni, hogy miért nincsen párja. Ennek kapcsán kérdezte, hogy vajon van-e „reménytelen” eset szerintünk. Én úgy vélem, ez az egésznek az alapja.
Egyrészt, csak hogy rövidre zárjuk a vitát:
1. Egy blogon személyes segítséget elvárni irreális. Írásban egy-két komment alapján nem lehet, sőt, nem is SZABAD megoldásokat kitalálni valaki problémájára.
2. Jules, ezt írtad: „megint elkövettem azt a hibát, hogy őszintén elmondtam a problémámat, és cserébe őszinte választ, véleményt, segítséget vártam. ” A hiba, amit elkövettél, az volt, hogy egy blogon várod el a szakszerű segítséget, ami nem lehetséges, ehhez nincs elég információ.
Viszont ahogy mindenki másnak is, aki segítséget szeretne kapni a problémájára, hadd ajánljunk fel neked is egy egy alkalmas felmérő beszélgetést, azaz coachingot, ami alatt sokkal több kiderülne, mint itt. A coaching, a személyes konzultáció a megfelelő fórum a személyes problémákra való kivezető utak megkeresésére, nem pedig ez a blog.
Ha ezzel egyetértesz, akkor írj email címünkre és megbeszéljük az időpontot. A felmérő beszélgetés természetesen ingyenes. Továbbá szeretettel várunk a Boldog Reggelek sorozaton is, melyen a részvétel szintén ingyenes – igaz, a kávédat nem fizetjük! 🙂
Az nem a módszer hibája, hogy valaki félreérti ami le van írva és olyasmit kritizál, amit nem is írnak a cikkben. Szerintem úgy kell a fentieket érteni, hogy hit nélkül nem fogsz tenni, ha pedig nem teszel, akkor esélyed sincs, hogy eredményt érj el. Az baromság, hogy csak hinni kell és minden jó lesz. A cikkben se mondják ezt. Amit Jules ír, az elég egyoldalú, ráadásul teljesen jól bemutatja a zebragondolkodást. Egy fogyatékos is találhat párt magának. Lehet, hogy nem Angelina Jolie lesz a párja, de attól még lehet. Sok fogyatékos másik fogyatékossal kavar. A híres szép nők pedig jóképű és/vagy gazdag pasikkal kavarnak. Talán nem minden esetben, de legtöbbször így működik a világ. A gazdagok nem keresik a szegények társaságát, a szegények a gazdagokét, a diplomás diplomásokkal lóg, és a többi. Senki sem reménytelen. Azt állítani, hogy csak azért, mert valakinek reménytelennek tűnik a helyzetet egy másik helyzetből nézve és ezért az reménytelen is, sőt, akkor már a „módszer” nem is működik, nem észről, hanem korlátoltságról tanúskodik /bocs, Jules, remélem nem veszed zokon/. De az azért kamu, hogy akármi lehet belőled. A Jules példájában nagyon megégett ember nem lesz szépségkirálynő még ha nagyon hisz is benne, akkor sem. De például, ha mégis az szeretne lenni, és tesz érte, megteheti, hogy elindít egy olyan alternatív szépségkirálynő választási mozgalmat, amiben testi hibákkal rendelkezők között dől el a verseny. Azon mondjuk már győzhet. Ahogy egy testi fogyatékossággal élő nem juthat ki az olimpiára versenyzőként, de mondjuk a paralimpiára már volna esélye. Ettől függetlenül vannak fizikai korlátok. Julesre visszatérve nekem is úgy tűnik, hogy a kifogást keresi /ismét bocs, pajti/. Nézd meg, hogy rögtön azokat az akadályokat hozza fel ellenpéldaként (megégett, fogyatékos, vajon ezek rá is igazak?), amelyek valamilyen korlátot valóban jelenthetnek, bújtatott módon azt állítja, hogy ezek a korlátok egyben lehetetlenné teszik egy cél elérését, és ezzel maga felé igazolhatja, és téged is megvezet vele, hogy miért hülyeség az, amit a cikkben állítanak, hogy meg kell szabadulni az fekete-fehér gondolkodástól. Pedig ez az állítás olyan egyszerű, mint egy szög, és csak a hülye vitatkozik vele. Inkább akkor már az a kérdés, hogy mi a fenének ezt külön egy cikkben leírni? Ezt meg a hozzászólások igazolják. Ha van neked egy problémád, amire egy kezdeti lépést javasolnak, amire neked rögtön olyan ellenpéldák jutnak eszedbe, amik rád ugyan nem igazak /vagy igen, Jules/, de amik bemutathatóak úgy, mint áthidalhatatlan akadályok, akkor az kifogáskeresés. Hidd el, sales-es vagyok, elég sokat tudok a kifogáskeresésekről.
Sikeresen összekevertétek az én, és Jules hozzászólását, és így olyan tartalmakat magyaráztatok beléjük, amelyik egyikben se volt. Jules hozzászólása valóban egyoldalú, de nem azért, mert ő egyoldalúan látja a helyzetet, hanem azért, mert a cikk is egyoldalú, ezért ő csak azt az oldalt írta le, ami a cikkből hiányzott. Gyakorlatilag kiegészítette a cikket, hogy teljesebb, és reálisabb legyen az az idealizált kép, amit a cikk megmutat.
Jules pont azért mutat szélsőséges példákat, mert hétköznapi példák esetében nem lehet belelátni a helyzetbe annyira, hogy meg lehessen érteni, „ehhez nincs elég információ”. Jules nem kért személyes segítséget! Arra volt kíváncsi, hogy az olyan emberekről, akik ebbe az idealizált képbe nem férnek bele, mit gondol a szerző. Most már tulajdonképpen választ kapott rá: a szerző szerint ilyen ember nem létezik. Ez nem Jules, hanem a szerző szűklátókörűségét mutatja. És az, hogy minden mondatát, amit csak tudtatok kiforgattátok annak érdekében, hogy azok alapján belerakhassátok a „kifogásokat keres” kategóriába (amiről bárki, aki elolvassa a hozzászólását tudhatja, abszolút téves besorolás, nyilvánvaló, hogy – a realitás talaján maradva – aktívan próbálkozik), azt mutatja, hogy görcsösen ragaszkodtok „zebra” mivoltotokhoz, és semmiképp nem akartok kilépni a magatok idealizált világából. A különbség Jules és köztetek, hogy ti azt látjátok, ami beleillik a képbe, Jules meg azt illeszti a képbe, amit lát. Ezért van az, hogy ő képes megérteni az övétől különböző véleményeket, ti viszont nem. (A ti módszeretek addig működik, amíg az alagútban közeledő metró helyére a napfényt nem látjátok, mert attól, hogy napfényt láttok, a metró fog elütni.)
Laczkó, bennem az merült fel, hogy tényleg nem olvastam el figyelmesen Jules kérdését és összemostam a párkapcsolati dolgaival.
Nekem az az érzésem, hogy a cikk két különböző rétegre szeretne hatni: az egyik, amelyiknek van annyi jövedelme és/vagy baráti köre és akarata, hogy meg tudja oldani a problémáit a helyzetéből fakadóan, csak lusta vagy nem látja be, hogy képes rá, mert nagyobbnak látja a gubancot, mint ami (bolhából elefántot csinál).
A másik réteg pedig az, akinek ugyan nincsen meg ezek közül egyik feltétel sem, de akarata még mindig lehet hozzá, hogy képes legyen változtatni a helyzetén és ezáltal megoldani olyan dolgokat, amiket szeretne. Ezért kell bátorítani, hogy előjöjjön az „akarom, megcsinálom” mentalitás.
Azt csak halkan teszem hozzá, hogy az előbbi réteg fizet be a szerzőhöz életvezetési tanácsadásra, az utóbbi pedig az ingyenes publikációkat nézi, amit a netre felrak. Bár, ha van internete egy embernek, akkor azt okosan használva is elérhet több mindent – csak nem kell elkeseredni.
Mindezzel együtt én sem értettem egyet sosem a „hurrá optimizmussal”, mivel egy bárgyú életfelfogásnak érzem. Mert sarkítása a „kitartásnak” nevezett fogalomnak. Ha szimplán optimizmust mondunk, a szónak abban az értelmében, hogy teszünk a cél érdekében (nem kell feltétlen bárgyún vigyorogni hozzá), azaz „adunk hozzá” (mint pozitív = adni és negatív = elvenni értelemben értve), akkor a sok cselekedet egy idő után megtölti a hiányt és tudással vértezi fel a tapasztalatlan, csetlő-botló embert.
Erőt ad az átlagos, nem idealizált embernek.
Nos, kíváncsi vagyok a véleményedre, észrevételedre. 🙂
Egyébként: a metró egy olyan példa, amit inkább metróvezetőként kéne megélned: bizonyos mértékig mindenki korlátozva van, de bízik inkább, mintsem a sínek közé vesse magát, feladva a harcot, otthagyva az addigi életét. Nem érzed ezt megfelelőbb szemléltetésnek?
Oké. Kezdjük az elején, mert amiket állítasz, tételesen cáfolható. Legyen ez a beszélgetés kiindulópontja.
A cikk nem állít olyat, hogy ha hiszel, akkor minden megadatik. A cikk egyvalamit állít: mégpedig azt, hogy az egysíkú gondolkodás az ember kárára válik, és érdemes ezektől megszabadulni. A cikkben hozott példákból ítélve kifejezetten tettekkel. Vitatod ezt? Mert ha igen, akkor mutasd meg, hogy a cikk hol állít ilyet.
Ehhez képest Jules így vezeti be a mondandóját: „Szerintem az, hogy mit hiszünk magunkról, még nem dönt el mindent.” Valóban nem, de ki a fene állított ilyet?! Ugyan nem a cikkre reagál, de ha a teljes beszélgetést végigolvasod, mégiscsak a cikkben leírtakról megy a beszéd. A bevezető mondat pedig elég hatásosan hiteti el mindenkivel, hogy a cikk ezt állítja. Holott nem. Még te is bekajáltad, igaz, csak félig, mert Jules mondandóját kiegészítésként látod, ám pont ebből fakadóan képzelheted, hogy a cikkírónak idealizált képe van mindenről. Innentől kezdve pedig Jules a saját gondolatait viszi el abba az irányba, hogy ő a hit elégséges van nem elégséges kérdéséről beszéljen. Az állítás, amit megfogalmaz, az ez: „viszont attól, hogy elhiszi, hogy tud változtatni, még nem biztos, hogy tényleg tud.” Ez Jules tétele, de a kérdés megint csak az, hogy ki a fene állított ilyet?! Ha nincsenek hozzá eszközei, tudása, akkor tanulnia kell, hogy tudjon változtatni. Viszont, és akkor tegyük fel megfordítva a kérdést: vajon, ha elhiszed, hogy nem tudsz változtatni, akkor fogsz tudni? Na akkor aztán biztosan nem. Tehát a saját magunkba vetett hit szükséges, de nem elégséges feltétel.
Egyetlen kérdés merül csak fel: jogos egy olyan dolog vitatása kapcsán a cikkírót vagy a cikket kritizálni, ami a cikkben nem szerepel?
És ha többen rámutatnak, hogy rossz nyomon jár a vita, akkor jogos szűklátókörűséggel vádolni a cikkírót egy olyan dolog kapcsán, amiről kifejezetten az ellenkezőjét állította, mint amit te mondasz! Azt mondod, hogy a szerző szerint nem létezik olyan ember, akinek korlátai vannak, ezért szűklátókörű. Jól értem? Ehhez képest én ezt olvasom az egyik hozzászólásában:
„Természetesen mindháromban léteznek a spektrum minden részén emberek. A kérdés az, hogy az ember mit kezd ezekkel és hogy kezeli őket. Nem hinném, hogy olyasmit állítottunk, hogy hinned kell, és minden megadatik.”
Egy picivel később pedig ezt:
„a zebragondolkodás nem az, hogy “Ronda vagyok”. Hanem az, ami ebben implicit módon benne foglaltatik: “Ronda vagyok tehát soha nem kaphatok társat. Miért? Mert a zebragondolkodás egyoldalúan közelít meg kérdéseket. Például ha az az alapfeltevés, hogy csak a szép emberek kapnak társat, akkor máris leegyszerűsítjük a párkeresés kérdését a szépségre.”
Te pedig, pajtás, észre sem veszed, hogy milyen durván elrugaszkodtál már a tényektől, és gyönyörűen illusztráltad hogy milyen is az igazi szűklátókörűség. Gondolkozz el rajta!
Csak előre kérnék mindenkit (Tamás, Laczkó), hogy a vita maradjon kulturált! Tudom, egyelőre az, csak azért szólunk, hogy nem szeretnénk, ha átcsapna személyeskedésbe. Tiszteljük egymást még akkor is, ha nem értünk egyet mindenben!
Van egy jó trükk (szintén kutatásokkal igazolt): Ha elolvasol valamit, és az felhúz, akkor igyál meg egy pohár hideg vizet, mielőtt billentyűzetet ragadsz. 🙂
Tamás:
Az utolsó két idézetet nehéz lett volna észrevennem, mivel az a hozzászólás, amely azokat tartalmazza, az előző hozzászólásom után született. És véleményem szerint az első ellentmond a szerző korábbi állításainak, de erről minden bizonnyal nincs értelme vitát nyitni, mert ez pusztán azon múlik, hogy az ember hogyan értelmezi az olvasottakat. Ez persze arra is utal, hogy én értelmeztem félre a szerző írásait (de nem rosszul, hanem félre értelmeztem, mert félreértelmezhető volt a megfogalmazás). Nekem az is furcsa, hogy leírod ugyan azokat a problémákat, mint tény, amit Jules is leírt (csak egy kicsit másképp megfogalmazva), majd ez alapján kritizálod őt. Kicsit olyan érzésem van ettől, mintha egyet értenél vele, csak ezt magadnak sem akarod bevallani.
Tüce:
A metrós példám átültetését a saját hozzászólásodban nem értem, egyébként viszont egyetértek. Az én gondolataimból is sok mindent leírtál, az emberek számára minden bizonnyal sokkal érthetőbb formában, mint ahogy nekem ment. Ezt köszönöm! Nekem sajnos nagyon ritkán sikerül úgy megfogalmaznom valamit, hogy azt mások meg is értsék (és azt értsék alatta, amit közölni akartam).
Laczkó:
Az idézett hozzászólás több mint 2,5 órával a tiéd előtt született, bocs. A cikkíró 18:22-kor írta amit idéztem, te pedig 21:02-kor írtad, hogy szűklátókörű a cikkíró, mert szerinte nincsenek olyan emberek, akik valami „idealizált képbe” /amiről máig nem derült ki, hogy mi a fenét jelent, és hogy a te gondolataidon kívül hol van itt egyáltalán idealizált kép/ nem illenek bele. Hagyjuk a kamut, mert bizony a tények kemény dolgok. Ráadásul az is látszik, hogy melyik hozzászólásodra reagáltam (21:02-asra), amikor beidéztem neked a cikkírót. Nem tudom eldönteni, hogy direkt csúsztatsz, vagy csak ennyire felszínesen olvasol.
A tisztázás kedvéért, hogy értsd mi a probléma:
A Jules által leírottakkal a legfőbb probléma, hogy a cikkben írtak cáfolataként értelmezhetőek, holott olyasmiről van szó, amiről a cikk nem szól. Te ezt egyenesen úgy tituláltad, hogy Jules rámutatott a „módszertani hibára”. Ez nevetséges. Milyen módszertani hibára?! Jules olyat ír, aminek az ellenkezőjét nem állította a cikkíró, te meg bekajálod. Ezért írtam neked.
A másik probléma, hogy nem célravezető egy probléma megoldásánál eleve olyan példákat keresni, ahol korlátozott megoldás lehetséges, és ebből kiindulva levonni azt a következtetést, hogy lehetetlen a megoldás, és így afelé terelni a gondolatunkat, hogy elképzelhető, hogy nekünk is lehetetlen a megoldás. Ez ha nem a klasszikus kifogáskeresés és akadályállítás, akkor nem tudom, hogy mi az. Julesnak pedig ezért írtam.
Nem bonyolult megérteni, nem tudom, miért okoz nehézséget. Az egész olyan, mintha ha fel akarnék szaladni a lépcsőn egy százemeletes felhőkarcoló tetejére, és azon kezdenék gondolkozni, hogy vajon egy kómás ember feltud-e futni?! Vagy egy láb nélküli?! És ezek után elkezdjük kritika alá vonni valamit, amit a cikk nem is állított: hogy ha a láb nélküli ember azt hiszi, hogy felfuthat, akkor az azonnal, anélkül, hogy tennie kellene érte, mágikus módon úgy is lesz. Röhej.
Vagyis Julesszal egyetértek abban, hogy korlátok vannak, ezt jól látod, de ez nem titok, le is írtam. De vitatkozom abban, hogy célravezető-e egy problémamegoldásnál eleve a nehezen leküzdhetőnek tűnő korlátokra és nem pedig a célra vagy az egyes akadályok elhárítására fókuszálni. Nem az. Ez felelősséghárítás.
De látom a tételes cáfolat sem segített, hogy megértsd a mondanivalóm lényegét. Pedig úgy vélem elég egyszerűen és érthetően fogalmaztam és veled ellentétben legalább idéztem is. Szóval ezek után az értelmes vitához az alábbi kérdésre kellene válaszolnod (lehetőleg idézetekkel alátámasztva):
– Mi az az állítás, ami megfogalmazódik a cikkben és amivel nem értesz egyet?
Egyébként csak mindenki elbeszél egymás mellett.
Mivel végső soron én vagyok az okozója ennek a vitának is, szeretnék hozzászólni:
Én sosem állítottam, hogy a cikkben foglaltakat akarom cáfolni. Én először eleve csak kérdést tettem fel, és másodszor csak azért fejtettem ki a saját álláspontomat, a saját kérdésemmel kapcsolatban, mert a cikkíró visszakérdezett. A kérdésem valóban nem arra vonatkozott, amiről a cikk szólt, hanem arra, ami véleményem szerint a témához kapcsolódik, de a cikkből kimaradt.
A cikk ugyanis arról az esetről szólt, amikor valaki szélsőséges módon ítéli meg a helyzetét. A cikk végén megfogalmazott megoldási javaslatok pedig egyértelműen azoknak szólnak, akiknek valójában nem szélsőséges a helyzetük, de helytelen módon annak ítélik meg. Mivel a cikkben nem esett szó olyan emberekről, akik valóban szélsőséges helyzetben vannak, és ezért ítélik meg a helyzetüket úgy, ahogy, ezért felmerült bennem a gyanú, hogy esetleg a cikkíró az ilyen esetet nem tartja elképzelhetőnek, és azt gondolja, hogy egy helyzet szélsőséges megítélése mindig csak tévedés eredménye lehet. A cikkíró ezt sosem állította, ez csupán az én gyanúm volt, ezért kérdeztem rá, hogy kiderüljön mi a helyzet valójában.
Mivel közben a helyzetet a cikkíróval tisztáztuk, ezért szerintem a róla folytatott további vitatkozás, és az egymással szembeállított álláspontok parttalan védelmezése fölösleges, így javaslom, hogy ti is próbáljatok lassan megbékélni egymással.
Tamás: arra szeretném felhívni a figyelmedet, hogy nem hiba abba belegondolni, hogy mi van, ha valaki testi és/vagy anyagi gondokkal küzdve nem tud megoldani egy problémát, vagy épp azért, mert nincsenek barátai, akik segítenének neki lelkileg vagy hozzáértő szóval vagy szakemberhez nem jut a problémájával, aki segítene.
Ezt azért lényeges kiemelni, mert veled is előfordulhat! Mi van, ha anyagi csődbe jutsz? Mi van, ha közlekedési baleset áldozata leszel? Ha pedig csak valami nyomja a lelkedet, arra is meg kell találnod a megfelelő embert vagy módszert, mert komoly fóbiává duzzadhat és igen kellemetlen tud lenni, ha a félelmeid uralnak téged és nem te a félelmeidet!
Szeretném tételesen kifejteni Laczkó állításait:
1, Laczkó nem látta a cikkben a „fehéret” – amikor az ember nagyon elbízza magát és ettől nem veszi észre, hogy bizony fejlődnie kell. Rendkívül tehetséges, de a tehetségnek is vannak korlátai, vannak olyan hibái, amiket korrigálni KELL, különben a szorgalmasabb lesöpri hamar a színről.
2. Jules-szal egyetért, hogy a szélsőséges példák nincsenek jelen a cikkben. Lásd előbbi „kimaradt a fehér” és lásd, hogy van, akinek anyagi gondjai és/vagy testi gondjai vannak. Ők létező emberek. Veled is előfordulhat és ez nem kifogás, hanem KÖRÜLMÉNYEK. Sajnos, ezt az emberek hajlamosak elfelejteni, pedig az, ha például: megbetegszel, az nem kifogás, hanem a körülményed. (Ezt is lehet boncolgatni, mivel határeset: lehet, hogy Te nem vigyáztál eléggé magadra, vagy Te okoztad a balesetet, amiben lesérültél, fekvő beteg lettél.)
Tehát:
KÖRÜLMÉNY megoldása 1
Egy testi gonddal küzdő ember akar fel”szaladni a lépcsőn egy százemeletes felhőkarcoló tetejére, feltud-e futni?! […]egy láb nélküli?!”
Fel tud futni, ha kap művégtagot. Ha van hozzá elegendő anyagi háttere (vagy támogatással ingyen jut hozzá ezt is lehet boncolgatni).
KÖRÜLMÉNY megoldása 2
„és azon kezdenék gondolkozni, hogy vajon egy kómás ember feltud-e futni?!”
Igen, gondolkodom rajta, mert velem is előfordulhat, hogy valami KÜLSŐ KÖRÜLMÉNY miatt kómába esem. De egy kómába esett ember nem fut, csak ha már felébredt a kómából.
Értelek annyiban, hogy elutasítod, hogy foglalkozzunk ezzel, de hangsúlyozom te is kerülhetsz ilyen helyzetbe, természetesen nem kívánom azt, hogy kerülj.
Még egyszer a CIKKRŐL, összefoglalóan:
Szóval, a cikk kihagyta a NEHÉZ KÖRÜLMÉNYEKET és a SZÉLSŐSÉGES ESETEKET és csak a JÓ KÖRÜLMÉNYEKKEL vagy KEVÉSBÉ JÓ körülményekkel foglalkozik
Nehéz körülmények
„És ezek után elkezdjük kritika alá vonni valamit, amit a cikk nem is állított: hogy ha a láb nélküli ember azt hiszi, hogy felfuthat, akkor az azonnal, anélkül, hogy tennie kellene érte, mágikus módon úgy is lesz. Röhej.” A cikk szerint nem úgy lesz, hanem – továbbgondolva a cikket, kivetítve a szélsőséges esetekre is: ha a láb nélküli embernek jók az anyagi körülményei, vesz magának művégtagot és azzal már fel tud menni a százemeletes felhőkarcoló lépcsőjén.
Szélsőséges esetek, részben nehéz körülmények
Elbízza magát valaki „fehér”, elkeseredik „fekete” (ezek kifogások a nem cselekedetre „annyira jó vagyok” vagy „annyira rossz vagyok”), súlyos testi gondjai vannak, súlyos anyagi gondjai vannak (ezek körülmények, melynek okai lehetünk mi magunk ugyan, de rendkívül nehéz már visszafordítani vagy egyáltalán nem lehet). Itt említem meg, aki elbízza magát, az fogja vissza magát egy kicsit és fejlődjön, tanuljon, tapasztaljon még, aki pedig elkeseredik, sírja ki magát, de utána ugyanúgy fejlődjön, tanuljon és tapasztaljon.
Végezetül ajánlom elolvasni a Laczkónak írt gondolataimat is, melyre Laczkó azt válaszolta nekem, hogy érthetően leírom benne mások számára is, hogy ő mire gondolt.
Tehát a 2012-10-28 at 01:14-kor írt gondolatokról röviden:
– Jules-ről való gondolataim tisztázása
– „fehér” – hurrá optimizmus
– a cikk kinek szólhatott: jó és rossz anyagi körülményű emberek
– bízzunk és ne keseredjünk el
Utolsó gondolat: ha minden kötél szakad, pihenj, készülj fel és utána kezdj neki a nagy feladatnak. Egy francia mondás szerint, ha nagyot akarsz ugrani, előtte lépj két lépést hátra.
Az előttem szólóknál jobban úgy sem tudnám elmagyarázni a lényeget, úgyhogy azt javaslom, az én válaszomnak is tekintsd azokat, én csak két apróságot említenék még meg.
Rengeteg dolgom volt a számítógépnél, közben háttérben ment a böngésző, lehet, hogy a cikkíró hozzászólása előtt frissítettem utoljára, lényeg az, hogy az adott hozzászólás megírásakor még nem láttam.
Ha nem figyelünk a korlátokra, akkor hasra esünk benne ahelyett, hogy átugranánk. Tehát az akadályok elhárítására való fókuszálás – amit te célravezetőnek tartasz – magában foglalja, hogy odafigyelünk a korlátokra. Ha azt sem tudom, hogy mit kell elhárítani, akkor hogyan kezdhetnék hozzá?
Megfeledkeztem az idézetekről, amiket kértél. Íme egy:
Jules:
„Én azt elismerem, hogy ha valaki nem hiszi, hogy tud változtatni valamin, akkor az akadályozza őt abban, hogy változtasson rajta”
Te:
„vajon, ha elhiszed, hogy nem tudsz változtatni, akkor fogsz tudni?”
” jogos egy olyan dolog vitatása kapcsán a cikkírót vagy a cikket kritizálni, ami a cikkben nem szerepel?”
Akkor most kérdem én. Jogos egy olyan dolog kapcsán egy hozzászólót vagy hozzászólását kritizálni, ami abban nem szerepel?
Tüce!
Csak röviden hozzátennék valamit – ha szeretnél egy nagyon inspiráló sztorit olvasni, keress rá Aimee Mullinsra, aki lábak nélkül is biztosan lehagy futásban téged (is) 🙂
Tehát az, hogy mi szélsőséges és mi nem, a Te fogalmi kereteid által van meghatározva. A jó kérdés az, hogy honnan szerezted a fogalmi kereteidet. örökölted? Beléd nevelték? Te építetted őket?
http://25.media.tumblr.com/tumblr_lxmh1dvuEm1r3clqao1_500.jpg
De Tamás által említett Nick Vujicic is elég inspiráló. Csak annyival egészíteném ki, hogy nemcsak lába nincs, hanem keze sem. A mi szempontunkból elég extrém, de itt van néhány kép róla és a menyasszonyáról:
http://www.dailymail.co.uk/news/article-2102886/Nick-Vujicic-Limbless-motivational-speaker-enjoys-honeymoon-beach-week-marrying-love-life.html
Én ezt egy kicsit másképp fogalmaznám meg. Úgy mondanám, hogy azt, hogy mi szélsőséges, azt az aktuális ismereteink határozzák meg. Ha nem tudunk felhozni érveket az ellen, hogy a helyzetünk szélsőséges, akkor az szerintem már szélsőségesnek számít.
[…] „Le a zebrákkal!” cikkünk kapcsán azonnal ki is derült, hogy a fenti előítélet minket sem került el. Látszik, hogy a […]