Mint szorgalmas coachok, akik állandóan fejlődni szeretnének, mi sem csupán a különféle könyvekből és külföldi szakirodalomból tanulunk, hanem rendszeresen veszünk részt olyan találkozókon, ahol coachok adnak elő pályatársaiknak.
Egy előadás és tanulságai
Nemrég egy ilyenen vettünk részt, és egy, az előadó által félrecsúsztatott Einstein idézet és annak kapcsán, amit itt a blogon a vonzás törvényéről szóló cikk utáni hozzászólások révén tapasztaltunk értelmezés és félreértelmezés terén, úgy gondoltuk, itt az ideje elgondolkodni egy kicsit az olvasásról.
Az olvasás ugyanis, az értő, jó olvasás alapvetően fontos képesség, legyen szó irodalmi művekről, idézetekről vagy bármilyen emberi interakcióról.
De térjünk vissza az előadásra – egy világméretű coach hálózat vezetője tartotta, aki már több ezer embert oktatott világszerte. Üzletépítésről és spirituális coachingról beszélt, bennünket az utóbbi érdekelt: vajon milyen érdekességeket fogunk hallani?
Egy Einstein idézettel kezdte, lehetséges, hogy Te is hallottad már:
„Probleme kann man niemals mit derselben Denkweise lösen, durch die sie entstanden sind.” Ez magyarul annyit tesz: „Egy problémát nem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, amivel azt létrehoztuk.” (Albert Einstein)
De vajon mit is jelenthet ez az idézet? Világítsuk meg ezt egy egyszerű példával. Adott a ptolemaioszi világkép, amiben az univerzum központja a mozdulatlan Föld (ezt hívjuk Geocentrikus világképnek). A gondolat rendkívül népszerű, és természetesen egyezik számos vallással is (közöttük a keresztény vallással, ahol Jozsué könyvében és a Zsoltárok könyvében is van erre utaló rész). Ez a gondolkodás azonban kitermel magából egy problémát, nevezetesen, hogy ebben a rendszerben nem igazán magyarázható a csillagok mozgása. Minden eltérésre, ami a Geocentrikus és a világkép és a valóság különbségéből adódik, újabb és újabb miniszabályt kellett hozni, míg végül kiderül: egyszerűen a csillagok mozgását nem lehet a Geocentrikus gondolkodásmóddal és ezen világképen belül magyarázni. A csillagok mozgásának kérdése tehát pusztán azért válik problémává, mert a megfigyeléseink ellentmondanak a hiedelmeinkkel. Így keletkezik a probléma. Már Pitagorasz is felvetette annak a lehetőségét, hogy nem a Föld az univerzum középpontja, de ekkor ez az erősen emberközpontú gondolkodásban egyszerűen nem tudott szárba szökkenni. Több mint kétezer évnek kellett eltelnie, mire egy tanult pap, Kopernikusz, szembe menve az addigi gondolkodásmóddal egy újfajta szemlélettel magyarázni tudta a csillagok mozgását. Lehet, hogy most nem tűnik ez a váltás olyan nagy dolognak, de a Földet akkoriban kivenni az univerzum központjából meglehetősen radikális gondolkodásmódbeli váltást jelentett. És Keplerrel, aki finomított Kopernikusz világképén a probléma végül meg is oldódott. Vagyis a keletkező problémát egy másik gondolkodásmóddal sikerült megszüntetni. Számos probléma a gondolkodásmódunkból ered, és ezeket szintúgy csak az eredeti gondolkodásmódtól eltérő gondolkodásmóddal lehet csak megoldani.
Amit Einstein kimond ebben a mondatban, az gyakorlatilag a coaching elmélet alapja: ahhoz, hogy a bizonyos életterületén elakadt ember meg tudja oldani a problémáját, másfelől kell azt megközelítenie – hiszen az eddigi módszerek nem működtek, sőt, szerepet játszottak a probléma kialakulásában is. Más nézőpont, másfajta gondolkodásmód, friss szemlélet. Jól illett a coaching előadásba, kivéve hogy…
Csúsztatott Einstein
Az előadó egy kicsit átírta az idézetet:
„Egy probléma megoldásához magasabb rendű intelligenciára van szükségünk, mint amiben azt a problémát létrehoztuk.”
Az előadó ezt továbbította úgy, mintha Einstein mondta volna. Hogy mi a két idézet között a különbség? Először is itt a „gondolkodásmód” helyett, ami az elme feladata, a lényeget áthelyezte az „intelligenciára”, aminek a helye, természete, szerepe sokkal kevésbé megfogható. Azaz nem biztos, hogy megoldás kulcsa továbbra is az elme, az idézet átiratával már lehet akár a lélek, az érzelmek, a spiritualitás, mert ugye létezik érzelmi vagy spirituális intelligencia is. Másodszor rögtön és ellentmondást nem tűrő módon bevezeti azt a gondolatot, hogy a különböző intelligenciák egymással fölé- és alárendelt viszonyban vannak (hiszen van „magasabb rendű” és alacsonyabb rendű intelligencia – ezt hívják implicit állításnak). Innentől kezdve teljesen másképp is olvasható az idézet, és könnyen értelmezhető a spiritualitás megnyilatkoztatásaként. Így pedig már mindjárt más íze van az egésznek, és a magyarázatában az előadó rögtön el is mondta, hogy milyen síkok és intelligenciák vannak: fizikai, gondolkodási, lelki, spirituális.
Erről az alapról kiindulva az előadó arról beszélt, hogy a coachingnak mindig egyel feljebbi szintről kell megoldani egy problémát, hiszen Einstein is pontosan ezt mondta. Vagyis a fizikai problémákat gondolkodással, a gondolati problémákat lelki síkon, a lelki problémákat pedig spirituális síkon lehet megoldani. Miközben erről beszélt, többször is mondott olyanokat a közönségnek, hogy „mint az köztudott”, illetve „mindannyian éreztük már”, így aztán senki nem is mert ellenkezni. Hogyan is mert volna, amikor egy világhírű előadó egy világhírű fizikust (akinek a neve egybefonódott az okossággal) idézve beszél olyan magasabb rendű síkokról, amiket már köztudottan mindenki érzett? (Itt felhívnám mindenki figyelmét arra, hogy nem arról beszélünk, hogy jó-e ez a megközelítés vagy sem! Pusztán arról beszélünk, hogy hogyan értelmezünk, „olvasunk” dolgokat és ez alapján hogyan alakulnak ki a gondolataink, hiedelmeink).
Nem hibáztatjuk az előadót: ősrégi meggyőzési trükk mondandónk alátámasztására híres emberek idézeteit és saját tekintélyünket felhasználni, na és természetesen a közmegegyezést.
Minél nagyobb a felsorolt hírességek tekintélye, minél ismertebb az előadó, annál nehezebb kritikával illetni. Egy kiragadott mondatot pedig úgy lehet eredetileg szándékolt jelentésétől megfosztani – főleg, ha aki mondta, már nem tud védekezni, mert halott – ahogy csak tetszik. Ki lehet hozni egy materiális emberről azt is akár, hogy spiritiszta volt.
Einsteint nem ezen az előadáson olvasták először félre. Egyszer például a következőt mondta: „Az Isten nem kockázik (a világegyetemmel)”. Rengetegszer használták fel ezt az idézetet annak bizonyítására, hogy a híres fizikus istenhívő volt. Miért mondana ilyet egy vállaltan agnosztikus ember, nem igaz? Ha valaki azonban a felszín alá pillant és megnézi a szövegkörnyezetet is, ahol ez elhangzott, rájöhet, hogy erről szó nincs. Einsteint hitt az ok-okozatiság erejében, így a fizikai univerzumról úgy vélte, hogy mivel minden okozatnak oka van, ezért az univerzum eseményei már ennek az ok-okozati láncnak a részesei, amitől nincs eltérés. Vagyis az univerzum jövője adott. Ezt hívjuk determinizmusnak. A kvantummechanika azonban a mikrovilágban cáfolni tudta ez a feltételezést. Az idézet válasz volt a kvantumelmélet Einstein számára elfogadhatatlan aspektusaira. Még maga Einstein is próbált védekezni a fenti mondattal kapcsolatban, ám hiába mert még ma is félreolvassák, tisztán kifejezett szándéka ellenére:
„Természetesen hazugság az, amit vallásos meggyőződésemről egyesek írnak, s ezt a hazugságot újra meg újra megismétlik. Nem hiszek a személyes Istenben, s ezt a felfogásomat sohasem titkoltam el, hanem mindig világosan kifejezésre juttattam. Ha van valami bennem, ami vallásosnak nevezhető, az az a határtalan csodálat, amelyet világunk szerkezete ébreszt bennem, világunké, amennyire azt tudományunk feltárni képes.
[…]
Nem hiszek az egyén halhatatlanságában, az etikát pedig kizárólagosan emberi ügynek tekintem, mely mögött nem áll semmiféle természetfeletti hatalom vagy tekintély.”
Az utóbbi idézetek forrása: Helen Dukas és Banesh Hoffmann (szerk.): Albert Einstein: The Human Side (Princeton University Press).
Te hogyan olvasod a világot?
A fenti cikk tanulsága: mindig vedd figyelembe a szövegkörnyezetet! Egy kiragadott mondatra rágerjedni és hosszas körmondatokban leírni, hogy az miért nem igaz, trükkösnek tűnhet és nagyon fifikásnak, csak éppen semmi értelme. Vedd mindig figyelembe, ki mondta, miért mondta az adott dolgot, mikor és milyen környezetben.
Például ha ezt a cikket félre akarnád olvasni, olvashatnád úgy, hogy arról szól hogy vallásellenesek vagyunk – mint ahogy az egyik hozzászóló a múltkori cikknél a hozzászólásaink kapcsán erre a következtetésre jutott, pedig ez nem így van. De olvashatod úgy is, hogy elutasítjuk a spiritualitást, ami megint csak nem igaz. Vagy hogy irigykedünk a világméretű hálózatot vezető coachra és most itt kritizáljuk, ami szintén téves következtetés. De olvashatod úgy is, mint egy próbálkozást, ami egy nagyon bonyolult kérdést (nevezetesen, hogy milyen eseteges módon értelmezünk dolgokat) próbál a lehető legegyszerűbben bemutatni egy friss élmény alapján.
A lényeg ez: felszínesen olvasunk. Főleg az interneten. Kiragadunk valamit, amit a saját szűrőinken beeresztettünk, vagy olyat ami pont hogy ellentmond neki, arra ráugrunk és nem nézünk semmi mást. Számít ez a neten? Ugyan, mit számít, mindenki álneveken van jelen és a legtöbb dolog csak 5 percig lesz az érdeklődésünk középpontjában.
Ami viszont nagyon is számít az az, hogy az ilyenfajta olvasási szokások, a csípőből reagálás rögzül, és a való életben, a hétköznapokban is így olvassuk nem csak a netes cikkeket, hanem a világot is körülöttünk.
Olvasási szituációk
Azt látod, hogy ráparkol egy fekete nagy autó a bicikliútra az Andrássy úton. Mi az első olvasatod? Hogy szemét bunkó, nem figyel a biciklistákra. Vagy pedig az, hogy lehet, hogy véletlenül kiejtett valamit útközben, és muszáj megállnia.
Mentőautó előz meg, utána száguld egy autó. Mi az első olvasatod? Szemétláda, kihasználja a félrehúzódó autók keltette szabad utat, és előrevág? Vagy az, hogy biztosan egyik szerettét viszi az autó.
Azt látod a villamoson, hogy egy fiatal nem adja át a helyét az idősebbnek. Mi az első olvasatod? Udvariatlan? Vagy rosszul van, esetleg fáj valamije.
És akkor a párkapcsolatok és randik világát nem is említettem: ezernyi félreolvasás, ezernyi konfliktus, sokszor teljesen feleslegesen.
Féltékeny típus vagy és párod fél órával később ért haza? Mi jut eszedbe először?
Belső világod, hiedelmeid alapvetően határozzák meg azt, hogy mit hogyan olvasol.
Mi itt a BoldogságTervezés Programban azt tűztük ki célul, hogy csiszoljuk olvasási készségeidet, megmutassuk, máshogy is lehet olvasni, mint ahogy eddig tetted, mert hisszük, ez a kulcsa mindennek. A keretrendszer, amit választasz magadnak, az értelmezési mód, amivel működsz. Mert az egyetlen dolog, amiért igazán felelősséggel tartozol, és ami igazán rajtad múlik, az az, hogy hogyan értelmezel dolgokat és miképp reagálsz rájuk. És ha neked ezzel semmi gondod, akkor a gondolkodásmódod nem is kreál túl sok problémát sem. Örülj neki, és segíts másokat, hogy ezt elérjék oly módon, ahogy az nekik működik! Nem mindenkinek ugyanaz a hiedelemrendszer lesz az üdvös!
Tedd egy kicsit félre megszokott olvasási módjaidat, gyere és olvass friss szemekkel velünk!
Én azt vallom, egyszer elolvasott szöveg nem elolvasott szöveg. Először „átfutom” a szöveget, aztán szavanként, mondatonként, aztán még egyszer az egész bekezdést. Na nem olyan ijesztően hosszú, mint előszörre tűnik. Ez így sima ügy, ha csak meg akarom ismerni az írás tartalmát. A dolog kicsit bonyolultabb, ha reagálni is kell valamely megállapításra, például blog bejegyzésre, beszélgetésben elhangzott írásműre hivatkozni kell, válaszolni kell postán kapott levélre, kérelmet kell írni, satöbbi. Akkor először írok egy skiccet, lehetőleg szemem előtt tartva az idézett könyvet, levelet, blogbejegyzést, és nem feltétlenül csípőből az első megírt verziót küldöm el-be, hanem pár perc, óra vagy nap után visszatérek rá, esetleg újraolvasom (terjedelemtől függően) az írásművet, mielőt telküldöm. De így is előfordul, hogy utólag helyesbítenem kell, de kerülöm az olyan kitételeket, hogy „mint tudtuk”, „gondolhatjátok”, „széles körben ismert”, mert hát dehogy is tud mindenki mindenről, és nem is biztos, hogy ugyanúgy tudják, mint én… Szóval körültekintően olvasok, írok, és legalábbis azt remélem, ez műxik az én irányomba is… 🙂
A.
az előadó informatívabban fogalmazott / értelmezett !
a paradoxont ( hibás gondolati kör/ mintavétel stb)
onnan ismerni fel h olyan probléma keletkezet amiben bármelyik ujjat harapod
az neked fáj ! mert mindkettő a tiéd !
ezt nem lehet rendszeren belül megoldani vagyis dimenziós szintet kell lépni !
🙂 másba kell harapni
ezért beszélnünk a probléma meghaladásáról is vagy magasabb szintre lepésről
másként aki csak az érem két oldala között akar választani az lefelejti magát az érmét
és az összes többi érmét mint megoldási lehetőséget
továbbiakban lásd négysarkú tétel a buddhizmusban
Kedves Mindenki!
Mélységesen egyetértek a cikk írójával. Én vallásos vagyok és ettől függetlenül tapasztaltam már magamon is, hogy az igazán fontosnak érzett cikkeket többször is el kell olvasni. Mindig van olyan részlet ami elkerülte a figyelmet. Aztán az a gondolatom támadt: elolvasok valamit a fejembe raktározott ismérvek alapján levonok valami következtetést. Ha újra elolvasom, akkor már lévén hogy egyszer elolvastam a cikket más ismeretanyag alapján következtetek, mint az első alkalommal,tehát nem juthatok ugyan arra az eredményre. Vajon miért olvasunk el egy könyvet többször?
Igen, így teremtik meg emberek a saját kis világukat, ahol a szomszédok hülyék, mindenki lop, és még lehetne sorolni. Sajnos elég nehéz, majdnem lehetetlen kibillenteni őket ebből. Sok élet megy tönkre ezen „hibás” (?ezt ki dönti el)szűrők miatt.
Na végre! Vártam ez a témát. Nagyon jó a cikk!
Sok igazság van benne.
Hasonlóképpen járok el, mint Anna. Először elolvasom, aztán megértem, aztán ha kell, leírom egy papírra, de csak abban az esetben, ha az olvasott cikkben sok az információ, és a gondolat, és ezt meg kell emészteni hasonlóan, mint egy disszertációt. A hozzászólásomat meg először Wordben írom meg, közben tudom szerkeszteni.
Az egésszel csak egy bajom van: nincsenek konkrét helyzetek, amiket annyiféleképpen lehet értelmezni, ahányan olvassák. Itt jön egy másik probléma. Ha valaki valamit közölni akar akár írásban akár beszédben és azt akarja, hogy úgy értelmezzék ahogy a közlő értelmezte, akkor azt úgy kell megtenni, hogy teljesen egyértelmű legyen azaz csak egyféleképpen lehessen értelmezni. Konkrét élethelyzet például amikor bíróságon vagyunk, és el szeretnénk mondani az igazunkat akár tanúként, akár vádlottként. Ekkor ugyanis a két ügyvéd megütközik egymással. Ha esküdtszék is van, akkor tizenkettőféleképpen (vagy több) lehetséges értelmezni. Rajtuk múlik, hogy a vádlottat bűnösnek vagy ártatlannak vélik. Azon múlik, hogy kinek milyen belső világja van, na és persze nem beszélve arról, hogy a jelentkezők közül melyik tizenkettőt válasszák ki. Azonban ilyen esetekben nagyon fontos az objektív látásmód. Azaz nem támaszkodnak a saját hiedelmeikre, világnézetükre, nehogy a vádlottat ártalmatlanul elítéljék. De itt álljunk meg egy pillanatra! Hogyan fogják kiválogatni a jelentkezők közül azt a tizenkettőt? A másik, hogy a megítélést hogyan fogja befolyásolni az esküdtszék minden egyes tagjának a saját nézetei, belső világa, saját szűrője?
Minden ilyen esetektől eltekintve a leírás, vagy hallott beszéd szubjektív látásmódban lesz értelmezve. Ilyen például a politika. Erről is beszélnék, de szeretnék engedélyt kérni, hogy lehet itt politikai kérdést feltenni? Vagyis itt van-e helye a politikának?
A másik, amit szeretnék megvitatni, hogy vannak-e olyan speciális esetek, amelyekben az Einstein idézete nem érvényes? Vagyis vannak-e olyan rendszerek, amelyekben felmerülő problémák megoldhatók az adott probléma síkján?
Például a sakk játék, ami tipikusan intellektuális jellegű. Gondolkodási intelligenciába tartozik ez. (IQ) Persze itt is vannak magasabb rendű intelligenciák:
– kezdő játékosoknál egyszerű egylépéses problémák, mattkombinációk
– sablonos játékvezetés
– tervszerű játékvezetés
– professzionális játékvezetés
Ilyen rendszerekben is meg lehet különböztetni az intelligenciákat? Ebben a játékban csak gondolati úton oldódik meg a támadó fél részéről a győzelem, a védekező fél részéről a döntetlen? Ebben az esetben feloszthatók a gondolati különbözőségek? Várom válaszukat.
Csak a sakkos példádra reagálnék. Én úgy értelmezem Einstein mondatát, hogy egy adott gondolatrendszerben felmerült problémát nem lehet megoldani ugyanabban a gondolatrendszerben, csak egy általánosabban. Vagy mondhatni, más megközelítést kell alkalmazni. És egy gondolatban keletkezett probléma megoldása ugyancsak létrejöhet egy gondolatban (és nem feltétlenül a lélekben vagy spiritualitásban, itt azt hiszem különbözik egy pöppet a cikk írójától a véleményem), a lényeg, hogy a nagyobb szintű gondolati rendszer magába foglalja a kisebbet, bár ezt így nehéz absztraktul megfogalmazni, éppen ezért jó ha egy konkrét sakkos problémát mondok. Tegyük fel, a királyomnak sakkot adnak, én meg végig abban gondolkodok, hogy valahogyan el kéne lépni onnan. De nem találok jó megoldást, mert a következő lépésben ismét sakkot fognak adni. Itt a konkrét gondolati kör, amelyben nem lehet megoldani a problémát, az az, hogy én minden áron el akarok lépni a királlyal. De az nem jutott eszembe, hogy elé is húzhatok egy bábut. Ha ez eszembe jut, akkor kiléptem a gondolati körből, és így megoldhatom a problémát. Tegyük fel, hogy azt nézem, hogy csak a királynővel léphetek a király elé, ami nagy áldozat lehet a játékban, és talán emiatt nem merem meglépni ezt a lépést. Közben meg mlehet, hogy mégis ez a jó lépés, mert később, determinisztikus módon én is elnyerem az ő királynőjét, de ehhez megint egy még magasabb gondolatrendszer kell, hogy erre rájöjjek. Én így értelmezem ezt a dolgot, aztán elnézést, ha totál félreértettem. 🙂
Miből gondolod, hogy különbözik a véleményünk? Érdekes, hogy egy – a felületes olvasásról szóló cikkben, amiben pont példaként hoztuk azt, hogy hogy lehet egy idézetet félreolvasva a saját elméletünk alátámasztására használni – hogy jött az a gondolat, hogy mi azt gondoljuk, hogy különböző intelligencia-szintek vannak? Szó sem volt arról, hogy mi mit gondolunk. Pusztán arról volt szó, hogy az előadáson, amin voltunk, az előadó hogyan próbálta meg Einstein egyik idézetét eltéríteni és ezáltal olyan dolgokat igazolni vele, amelyekről abban szó sem volt. Nem mondtunk véleményt arról, hogy mi egyébként a kérdést hogyan gondoljuk, pusztán példaként használtuk az olvasás működésmódjának bemutatására. Einstein tényleges idézetében nincs szó nagyobb szintű vagy magasabb rendű intelligenciáról, csak másfajta gondolkodásmódról. Tényleg kíváncsiak vagyunk, hogy ezek alapján hogy sikerült levonni azt a következtetést, hogy mi hiszünk-e a különböző „intelligencia szintekben” vagy sem, mert erről egy szó sem esett. Ez ismét egy olvasási probléma. 🙂
Üdv! Elnézést, valóban elnéztem, viszont valszeg emlékezeti probléma lesz, mert amikor olvastam, akkor vélhetőleg értettem, hogy az előadó állított ilyesmit, aztán valahogy az emlékeim összemosták a dolgot a Ti állításotokkal. Akár az emlékezésről is lehetne egy újabb cikket írni, illetve hogy ennek mennyi köze van a félreértelmezésekhez. 🙂
‘A lényeg ez: felszínesen olvasunk. Főleg az interneten. Kiragadunk valamit, amit a saját szűrőinken beeresztettünk, vagy olyat ami pont hogy ellentmond neki, arra ráugrunk és nem nézünk semmi mást’
aha felszínesen de csak hozzád képest
aki nem tudja élvezni a másságot az meg sem érdemli azt’
igen kommunikációban vagy ellentmondunk vagy kiegészítünk !
a szavak érzelmi hátterét mindenkinek a saját élete tölti fel
és ezzel teszi befogadhatóvá , de az empátia által!
utópikus képtelenség elvárni azt h mindenki ugyanazt értse pl egy vasárnap délutánon még azonos időben kultúrkörben is !
az információ átadásán azt értjük h gazdagodott e valaki a mondandótól ill. képesek vagyunk e közös interakcióra általa !
(had ne kelljen már valakinek az egész életét megértenem h tanulhassak tőle, ez már más nárcisztikus tudás fétis)
szal mindenkinek mást adsz magadból és mást is jelentesz neki
mert senkinek nem dolga helyetted élni
Einstein nem beszélt különböző intelligencia szintekről. Az az idézet elferdítése volt. Einstein különböző gondolkodásmódokról beszélt. Azaz minden probléma csak az adott probléma „síjkán” oldható meg (persze ez értelmezés kérdése), pusztán különböző gondolkodásmód szükséges hozzá (mint a geocentrikus vagy a heliocentrikus világkép példájában). Egy sajátos rendszeren belül, mint az általad felvetett sakk, ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy van egyfajta axióma- és szabályrendszer, aminek nem vagyunk teljesen tudatában, de ami az elménkben valahogy kialakult és ami alapján az a stratégia, amit a sakkban alkalmazunk létrejön. Ha probléma merül fel a játékunkban, mondjuk mindig veszítünk, vagy egy típusú játéknál mindig veszítünk, akkor azt egy másfajta gondolkodásmóddal, egy új „paradigmával” tudjuk csak megoldani, mert csak egy új paradigma teszi teletővé, hogy olyan újfajta stratégiát dolgozzunk ki a sakkjátékunkban, ami lehetővé teszi a nyerést.
Azt tanultam, hogy a paradigmaváltás 50 évenként van. A paradigmaváltás egyenlő a gondolkodásmód változásával?
Paradigmaváltás nem 50 évenként van. Bármilyen paradigmaváltás akkor van, amikor az összegyűlt problémák, amelyeket az adott paradigma kitermelt olyan súlyossá válnak (akár filozófiai, akár társadalmi, akár gazdasági, stb. értelemben), hogy az tovább nem tartható. Ugyanakkor a paradigmára úgy kell gondolni, mint olyan axiómákra, feltevésekre, amelyek alakítják a gondolkodásunk egészét vagy részét (vagy még nagyobb léptékben, amelyek a tudományaink ismeretszerzését irányítják). Ilyen értelemben valóban gondolkodásmód-váltásról van szó. Az viszont már más kérdés, hogy milyen léptékben vizsgáljuk a paradigmákat.
A 16-17. századi nagy tudományos paradigmaváltás például hatalmas ismeretelméleti paradigmaváltás volt. Az előtt a hasonlatok komplex rendszere és ezek összhangja a vallásos tanokkal volt az emberi tudás forrása. A váltás után a tudás forrása pedig a tapasztalás, a megfigyelés és az ezekből levonható következtetés. Vagyis a tapasztalás innentől kezdve felülírhatott mindenféle tekintélyt, mert ha a tapasztalás és egy dogma között ellentmondás feszült, innentől kezdve a tapasztalás lett az irányadó. Ez alapjaiban változtatta meg a világunkról és az univerzumról alkotott képünket, és egy soha nem látott tudományos és technológiai fejlődést hozott. Ehhez képest például a newtoni mechanikából a kvantummechanikába átfolyó paradigmaváltás már ismeretelméleti értelemben sokkal kisebb – jóllehet technológiailag szintén jelentős hatása volt, hiszen ennek köszönhetjük például a lézert vagy a tranzisztort, így a számítógépeket is.
De természetesen nekünk személyeknek is vannak paradigmáink, amelyek a gondolkodásmódunkat meghatározzák. Adott esetben a sakknál is, az nyilván nem egy hatalmas ismeretelméleti paradigma lesz, de mégis az az elvrendszer, ami a stratégiánkat alakítja, és amiről akár nem is tudunk. Ha többet tanulunk a sakkról, akkor ez megváltozhat, így újfajta paradigma mentén fog szerveződni a sakkjátékunk. Mondhatni újfajta paradigma mentén konstruálódnak meg azok a kognitív sémák, amelyek a sakkjátékunkat irányítják. Kis szinteken (személyes szinten) lépten-nyomon történnek paradigmaváltások. Tudományos-elméleti szinten is sok ilyen lehet.
A cikkel teljesen egyet értek. Nincs mit ragozni!
Nem hisz egy személyes Istenben, de akkor milyenben hisz? Milyen a nem személyes?
Aki vallással foglalkozik, tudja, létezik meghasonlás, csalódás miatt, azaz innentől már nem biztos benne, hogy van-e Isten, és ha van, miféle, ki, mi ő? Elbizonytalanodik, megszünteti a személyes kapcsolatot, de ezzel együtt jár az önellentmondások tömkelege, ezért hol így nyilatkozik, hol úgy, huncut=zavart kópé lehet belőle, ahogy Einstein is az. Amerikában, de Európában nem lehetett volna népszerű akkortájt nyíltan ateistaként, ami amúgy nem is létezik, minden ateista tud teista is lenni, változékonyak, hitük visszatérhet, csak más formában esetleg, és kormányzati rendszer függő, mikor milyen irányba mer inkább menni..
javítás:
Amerikában, de Európában sem…
Nosmink, Te most Einsteinbe próbálsz belekötni? 😀
Neked sem sikerült felfogni, miről szól a cikk.
Felfogtam én, miről szól a cikk, csak cáfolom, hogy olyan egyértelmű értelmezni valamit, hiába van szövegkörnyezetben akár, attól még lehet félreérthető, hisz minden fogalom RELATÍV ezek szerint…is… ,
hisz Istennek nem nevezünk egy személytelen valamit,
illetve nem ez a megszokott,
akkor inkább nevezik pl. Univerzumnak,
de akkor is fura, hogy egy személytelen erő veszi az adásainkat, és megsegít pl., vagy a semmiből valamit teremt, és ráadásul ennyire precízen, szabályosan, szépen stb.
Olyat senki sem állított, hogy minden egyértelmű, vagy hogy lehet valamit tökéletesen egyértelműen kifejezni. A lehetőségekhez képest lehet valamit egyértelműen kifejezni, de sokszor ez is kevés. Pont ez a cikk tanulsága, hogy nem árt, ha az értelmezéseinket is némi kritikával kezeljük. Ezért is volt a cikk végén több példa, ami megmutatta, hogy mennyire nem egyértelműen helyesek a napi olvasataink, miközben legtöbben annak tartjuk őket. Sajnáljuk, ha ez félreérthető volt.
Viszont az, ha egy idézetet egyszerűen átírunk, nem nézzük a szövegkörnyezetet, nem nézzük, hogy a témában az adott ember milyen más megállapításokat tett, és a saját hitrendszerünk alátámasztására felhasználjuk, az elég egyértelmű félreolvasás. Itt kár arról beszélni, hogy Einstein mennyire volt egyértelmű. Ahhoz azért elég egyértelmű volt, hogy kiderüljön, a fentiek alátámasztására nehezen lehet felhasználni. 🙂
Nem nyilatkozik hogy így, és hogy úgy. A nyilatkozatait próbálják hogy így, hol úgy értelmezni. Amúgy két tárgyi tévedést hadd javítsak: Einstein nem volt ateista, sőt, kifejezetten tiltakozott ez ellen beskatulyázás ellen. Mi több, támadta az ateizmus azon ágát, ami nem az Istenben való hit hiányaként definiálta saját magát, hanem Isten létezésének tagadásaként. (Az ateizmusnak ma is ez utóbbi a szűk, az előbbi pedig a tágabb értelmezése.) Az előbbivel egy ateista olyasmit állít (csak negatív előjellel), ami nem igazolható, épp úgy, mint a vallások állításai. Ennek kérdésében alázatra intett mindenkit. Vagyis Einstein agnosztikus volt. Ez annyit tesz, hogy vannak bizonyos metafizikai állítások (például, hogy „van Isten” vagy az, hogy „nincs Isten”), amiről nem tudjuk megmondani, hogy igazak vagy hamisak — legalábbis ismeretelméleti igényességgel semmiképpen sem. Az ilyen állításokat tehát sem cáfolni, sem igazolni nem lehet, illetve minden erre irányuló cáfolat vagy igazolás fals lesz. Vagyis nem arról van szó, hogy Einstein nem volt a lehető legegyértelműbb a kérdésben, hanem arról, hogy azok, akik a világot feketében és fehérben látva pusztán Istenhívőkre (vallásosakra) és Istentagadókra (pontatlan definícióval ateistákra) osztják fel, bajban vannak, amikor Einsteint valahol el kell helyezni. Amikor elmondja, hogy nem hisz a személyes (tehát személyiséggel, tudattal, akarattal, érzésekkel, stb. rendelkező) Istenben, akkor Istentagadó ateistának bélyegzik, amikor pedig ez ellen tiltakozik, akkor a vallásos bélyeget kapja meg. Einstein azért kényszerül sokszor magyarázkodni, mert akarva-akaratlanul leegyszerűsítik, amit mond.
A másik eset pedig, amikor az ember magyarázkodásra szorulhat az, amiről a cikkben is beszéltünk, és ami fölött elsikkadhatott a figyelmed: ha valakinek a mondatait a szövegkörnyezetből kiragadva ideológiai okokból úgy értelmezik, hogy az a saját hitrendszerükkel egybeessen. Ilyenkor is elveszik az eredeti jelentés egy része.
Az emberi kifejezésmód, a nyelv egyébként csak egy bizonyos mértékű egyértelműségre képes. A tökéletes egyértelműséget elvárni, amiben mindenki számára pontosan ugyanazt jelentik a mondatok, nem reális elvárás, különösen, ha igazságok kérdéséről volt szó. Éppen ezért fontos, hogy egymás szövegével kapcsolatosan méltányosságra törekedjünk akkor is, ha a mondanivalója nem a mi hitvilágunkat tükrözi.
A másik, hogy a 40-es évek USA-ja teljesen más volt, mint az USA ma. A 1940-1970 között túlzott, mondhatni „világmegváltó” elvárás volt a tudományokkal szemben, ezért a tudomány művelőit általános tisztelet övezte. A vallásosság igényét felülírta az érdemek igénye. Egy nagyszerű tudóst megbecsültek, és népszerű volt, függetlenül a vallási nézeteitől. Ma valóban nem ez a helyzet. Az már teljesen más lapra tartozik, hogy ez jó dolog-e.
Kedves Szerző!
Azt írtad, hogy: „Amikor elmondja, hogy nem hisz a személyes (tehát személyiséggel, tudattal, akarattal, érzésekkel, stb. rendelkező) Istenben, akkor Istentagadó ateistának bélyegzik, amikor pedig ez ellen tiltakozik, akkor a vallásos bélyeget kapja meg. Einstein azért kényszerül sokszor magyarázkodni, mert akarva-akaratlanul leegyszerűsítik, amit mond.”
Légyszíves írd le, hogy egy három pontos skálán (van isten – … – nincs isten) az általam kipontozott részen mit értesz? Nem lehet bizonyítani, ezért nem biztos, hogy van isten. Na, igen. De ha nem tudja, hogy van, akkor úgy érzem, hogy azt magyarul „bizonytalannak” kellene mondani, nem pedig agnosztikusnak. Ha pedig ugyanazt jelenti, akkor röviden, zárójelben oda kellene írni.
Engem személy szerint nagyon zavar, hogy folyton latin-görög szavakat használunk, főleg ha tudományosan hitelesek szeretnénk lenni. Megértjük ezt magyarul is. Ha meg nem értjük meg, azt pedig hosszas magyarázatokkal le lehet írni, hogy miért nem. De a legkézenfekvőbb megoldás, hogy az agyunk mindent leegyszerűsít és igyekszik a már meglévő tapasztalatokhoz, „precedensekhez” (csak, hogy legyen nyelvészeti élvezet is) igazítani.
Persze, azzal egyet tudok érteni, ha pontosak, precízek szeretnénk lenni, akkor idegenszavakat, mint szakszavakat használunk (annyiféle jelentésárnyalata van egy magyar szónak sokszor, hogy a kevéssé ismert idegenszó így pontosabbá válik). De legyen magyar megfelelője is az adott szövegben (ha nem is tud teljesen pontos megfelelője lenni, de a szövegkörnyezet, a „kontextus” megadja.
Remélem, jó példát adtam az idegenszavak használatának, talán kicsit szemtelen is voltam, de úgy érzem, kezdünk elmenni a sznobizmus irányába. Remélem, ez az érzésem hamarosan elmúlik. 🙂
Az „agnosztikus” nem egy idegen szó a bizonytalanra, hanem egy hittel kapcsolatos gondolatvilágot jelöl. Egy teológiai modell. Nincs rá másik magyar szó, ahogy az „ateistá”-ra sincs másik szó, ami szintén egy teológiai modell.
Valójában az általad kért három pólusnál többfajta nézet létezik. Ahhoz, hogy megértsd, miért nem tudunk neked a kipontozott részre valamit csak úgy odaírni, azt kellene látni, hogy milyen tipikus teológiai modellek léteznek. A hithez való hozzáállásunk sokszínűségét nem lehet kettő vagy három pólusra redukálni. De ha már szeretnénk a lehető legkevesebb csoportba osztani a nézeteket, akkor nem is annyira a „hívő” – „nem hívő” hanem inkább a „metafizikai” és a „kritikai” szemléletmódban van a legnagyobb különbség. A metafizikai nézet abszolút igazságokban gondolkodik, a kritikai nézet pedig konstruált igazságokban. A metafizikai eszmerendszer tehát az igazságait olyan tényeknek tekinti, ami minden kritikai vizsgálat fölött áll, vagyis az igazság független a kinyilatkoztatásának körülményeitől. A kritikai eszmerendszer az igazságot adott szövegösszefüggésben, társadalmi és ideológiai keretek között létrejövő szerkezetként értelmezi, amely nem független kinyilatkoztatásának körülményeitől, hanem kifejezetten annak a terméke. Ez a két gondolkodásmód pedig jóval kevésbé összeegyeztethető, mint a hit – nem hit kérdése (hogy miért, arra az agnosztikus leírásában leled meg a választ).
Íme — a teljesség igénye nélkül — tényleg csak néhány teológiai nézőpont:
Ateista (nem hívő): olyan ember, akinek a gondolkodását a vallásosság vagy Isten hiánya és nem a tagadása határozza meg.
Apateista: az előbbi egy fajtája, aki közömbös az Istennel kapcsolatos hitéleti kérdések iránt, mert az élete szempontjából nem tartja azokat se értelmesnek, se hasznosnak, ezért nem is foglalkozik velük. Mivel a haszonelvűség itt erős szempont, ezt az iskolát a pragmatizmus irányzatához szokták kötni, de a végkövetkeztetésüket tekintve az ignosztikussal (i-vel és nem a-val!) egyező állásponton van, csak a két álláspont különböző okokból kifolyólag jut erre a következtetésre.
Ateista (hívő): olyan ember, akinek a gondolkodását Isten létezésének tagadása határozza meg. Ez tulajdonképpen egy negatív teológia, tehát egyértelműen metafizikai nézetrendszert feltételez.
Teista (vallásos / hívő): hisz legalább egy Isten létezésében. Ezt azonban nem hitként fogja fel, hanem megkérdőjelezhetetlen igazságként (ezt jól példázzák az előző cikkünk kapcsán Bencelot hozzászólásai). Ennek nyilván több fajtája van: monoteista, politeista, stb., de a teista paradigmája jobban hasonlít az isten létét tagadó ateistáéhoz (lásd ateista [hívő]), mint az istenben hívő agnosztikuséhoz (lásd agnosztikus [teista]), pusztán a központi alaptételük ellentétes. De az istentagadó ateistákhoz hasonlóan a teista gondolkodás is metafizikai nézetrendszert feltételez.
Agnosztikus (teista/ateista): olyan ember, aki szerint bizonyos állítások (ilyenek például az Isten létével kapcsolatos állítások) igazságtartalma definíció szerint vagy a mi eszközeinkkel és környezeti lehetőségeinkkel nem bizonyítható / cáfolható, ezért az ilyen állítások, nem képezhetik vagy nem képezik a tudásunk részét. Ez nem azt jelenti, hogy bizonytalan. A bizonytalan nem tud dönteni. Az agnosztikus ember tud dönteni, csak tisztában van a saját hitének esetlegességével. Ennek értelmében beszélhetünk teista és ateista agnoszticizmusról (az előbbi hisz Isten létezésében, az utóbb nem hisz), de egyik sem tagadja a saját tévedésének lehetőségét. Ez amúgy szöges ellentétben áll például a zsidó-keresztény (vagy igazából bármilyen) vallásossággal, amely abszolút és megkérdőjelezhetetlen igazságként tételezi a saját Istene(i) létét. Ismeretelméleti szempontból pedig jóval közelebb áll egymáshoz az ateista (hívő) és a teista, mint az agnosztikus (teista) és a teista vagy az agnosztikus (ateista) és az ateista (hívő). Mégpedig azért, mert az ateista (hívő) és a teista abszolút igazságokban utazik. A gondolkodásmódjuk, az olvasási szokásaik hasonlóak, csak a gondolkodásmódjuk magját képező elv ellentétes. Ezzel szemben az agnosztikus (teista vagy ateista) konstruált igazságokban utazik. Ezért van az, hogy nem annyira a hívő és a nem hívő felosztás az igazán meghatározó. Sokkal inkább az abszolút igazságokat tételező metafizikai és a konstruált igazságokat tételező kritikai gondolkodásmód adja a lényegi különbséget. Az agnosztikus az utóbbiba tartozik, függetlenül attól, hogy hisz-e istenben vagy sem.
Deista: hisz abban, hogy a fizikai világból levezethető Isten léte, de tagadja, hogy a vallási dogmáknak, a szenteknek, az avatároknak, a szent írásoknak, a vallásos jelenéseknek, revelációknak, stb. közük lenne Istenhez, illetve tagadja, hogy ezek ténylegesen az Isten létével kapcsolatos tudás forrásai lennének. Hite szerint Istennek a teremtés aktusán kívül semmilyen köze nincs a világhoz. Semmilyen módon nem avatkozik be a világ menetébe, eseményeibe, dolgaiba, Ő csak megteremtette, „beállította” és útjára indította a világot.
Panteista: úgy véli, hogy Isten egyenlő a világmindenséggel, de szerinte Istennek nem tudata, akarata, hanem működése van. Vagyis nem hisz az emberhez hasonlatos, akarattal, tudattal, személyiséggel rendelkező Isten létezésében. A metafizikai szemléletű csoportok mindig a velük ellentétes oldalra szokták sorolni. Azaz az ateisták (hívő) hívőnek, a teisták pedig nem hívőnek tartják az ilyen hitűeket.
Ignosztikus: azt tartja, hogy Isten létét vagy nem-létét vitatni addig teljesen értelmetlen, amíg nincs közmegegyezés arról, hogy mit is takar pontosan az „isten” fogalma. Vagyis az ignosztikus nem hajlandó állást foglalni addig, amíg meg nem állapodunk arról, hogy pontosan minek a létéről is kell állást foglalni. 🙂 Nagyon gyakran (de nem feltétlenül) az ignosztikus azt is hiszi, hogy mivel az „Isten” szó jelentése az ember számára definíció szerint elképzelhetetlen, ezért a kívánt közmegegyezés „isten” fogalmáról sohasem érhető el. Pusztán az Isten szó léte és használata kelti azt az illúziót, hogy a szó nem pusztán egy üres jelölő, hanem az valóban jelöl valamit, ami az kognitív módon értelmezhető, ugyanis a nyelv szerkezete ezt sugallja: amikor azt mondom pohár (ez a jelölő), akkor tudom hogy létezik egy víztároló edény, amiből inni szoktunk (ez a tárgy a jelölt). De az „isten” szó valójában egy kognitív értelemben üres, értelmetlen, semmit sem jelölő szó. Egy üres jelölő, aminek nincs jelöltje az ember számára, az embernek ezért értelmetlen azon vitázni, hogy létezik-e Isten vagy sem. Vigyázat, az ignosztikus (i-vel) nem összekeverendő az agnosztikus (a-val) irányzattal.
Így hirtelen ezek jutottak eszünkbe. 🙂
Ez az ignosztikus dolog nekem új volt, érdemes volt megismerni. És vmilyen szinten mintha magamban is látnék ilyet, ugyanakkor az agnoszticizmus áll hozzám legközelebb. Annak van értelme, hogy egy valaki több kategóriába tartozzon? Persze a kategóriák mint olyanok csak az emberi agy kreálmánya, a valóság ennél sokkal folytonosabb. 🙂
Ami az idegen szavak használatát illeti, van, ahol valóban létezik az eredetit maximálisan lefedő magyar szó is (pl. kontextus = szövegkörnyezet) — mondjuk ezt pont ezt ennél a cikknél vagy a hozzászólásokban senki sem használta, ahogy a precedenst sem –, de sokszor tényleg nem ez a helyzet (pl. az agnosztikus nem, hogy nem egyenlő a bizonytalannal, de a két szó még csak nem is rokon értelmű.)
A kérdés viszont, amit magadnak ez ügyben érdemes feltenned (ha már az olvasásnál tartunk): vajon azért használja valaki az idegen szót:
1) Mert sznob és fel akar vágni a műveltségével?
2) Mert a szónak nincs másik, magyar megfelelője?
3) Mert az idegen szó a legpontosabb kifejezés (ahogy azt Te is felvetetted)?
4) Esetleg már rengetegszer olvasta, hallotta, használta az idegen szót, és már természetesen jön neki?
Aki félreérthető, az nem is akar egyértelmű lenni, mert nem mer, fél, vagy nem is tud, és ekkor a legőszintébb a maga módján mégis=zavara önleleplező. Mellébeszélés lesz, mert fél kimondani, és nem is jövedelmező az egy mondatos könyv, se a bizonytalanságát vállaló tudomány : Az élet, Isten bonyolult, semmi sem egyértelmű , épp azért, mert mi teremtjük a valóságot a hitünkkel, erről is szól a bevonzás törvénye..
Ahogy a Biblia célja sem az egyértelműség. Jézus is direkt érthetetlenül beszélt az ötezer embernek, hogy a kiderüljön, kit érdekel igazán, mert ők maradnak kérdezni. Ez benne van a Bibliában, hogy direkt érthetetlenül beszélt.
Nincs olyan hit, vallás, nézet, filozófia, tudomány, ami egyértelmű!!! Minden hit kérdése!!!
Most akkor nem értem. Ha valaki nem egyértelmű, mint Einstein, akkor az mellébeszél, fél, képtelen, zavarban van, és önleleplező. De ha ha valaki nem egyértelmű, mint Jézus, akkor az jó, mert így rostál?
Az, hogy Einstein igényesebb volt a világ leírása terén, mint azok, akik Istenhívőkre és Istentagadókra osztották fel a világot, nem Einstein hibája. Semmi „önleleplező” nincs ebben. 🙂 Kifejtve lásd fent, az előző hozzászólásodra adott választ.
Amúgy minél inkább tényekről beszélünk, annál egyértelműbb lehet a mondanivaló, és minél inkább „igazságokról”, annál kevésbé egyértelműbb, vagy még pontosabban annál kevésbé önazonos a mondanivaló.
Szerintem nemcsak Einstein, de Jézus is a bizonytalanságot és a bizalmatlanságot, gyávaságot jelzi érthetetlen beszédével, rejtőzködésével, kerülik a konfliktust, amit megértek, mert ismerem a másik típusú életet, viselkedést, annak hátrányait, hogy mennyire nem szereti sok ember, ha bűneivel szembesítik, és milyen bosszúra kész tőle, milyen magából kikelt, de ettől nem szimpatikus még a konfliktuskerülő, de amikor valaki sérteget, az se, de ki ilyen, ki olyan típus, a keverék típus se jobb, az is tud sokáig elfojtani , aztán robbanni, semmi sem tökéletes, mindennek van előnye, hátránya. Azért ad a Biblia egy kapaszkodót, amit szintén meg kell fejteni, hogy ez mit jelent, mert ellentmondásos, hogy okosak legyünk, mint a kígyók, de szelídek is. Egyelőre ott tartok, hogy azt jelenti szerintem, hogy mindig közeledjünk kételkedve, ez a kígyó része, a támadás rész, de a szelíd rész az, hogy ne marjunk, ne bántsunk, ne öljünk, ne sértsünk, na, van-e ettől nagyobb művészet, úgy kételkedni folyton, hogy az ne legyen bántó? Attól tartok, mind Jézus, mind Einstein tudta ezt csinálni, ettől szeretjük őket, bár nem magyaráznak érhetően, de épp ezzel érik el, hogy bár kételyüket látjuk , önleleplezők, zavaruk az, de mivel nem értjük, nem bántó.
Ám abban is igaza van mindkettőjüknek, mikor nem a szavakkal akarnak meggyőzni, azzal nem is lehet, nincs olyan, amit cáfolni ne lehetne, ezért sem Jézust, sem Einsteint nem lehet csak azért szeretni, tisztelni, bizalommal feléjük fordulni, mert értjük őket, hanem egyszerűen a kisugárzásuk vonzó vagy sem számunkra.
Azt mondod ne igazságról, inkább tényekről beszéljen bárki, hát, én azt mondom, aki tényekről beszél, sosem úszhatja meg, hogy azt egyúttal igaznak ne higgye vagy akarja hinni, mert minden csak hit kérdése. Hogy honnan nézed, onnan azt látod igaznak, ennek vagy annak, ilyennek vagy olyannak, és minden csak részigazság. Van erre egy nagyon szemléletes indiai tanítás, kb. úgy van, hogy azt kérik több embertől, akik még sose láttak elefántot, hogy csukják be a szemüket, eléjük állítanak egy elefántot és megállítják őket egyik részénél, és mondják el, mit éreznek, mit tapasztalnak, milyen az elefánt. Az egyik, aki a farkát fogja, annak vékony, kicsi, aki az ormányát, annak vastag, hosszú, aki a törzsét, annak széles, nagy.
Nem az igazságot kéne keresni tehát, hanem a számunkra szimpatikus embereket, dolgokat, lényeket, akármit, mert az a szeretetet alapja, a vonzerő, de sokan erőlködnek, hogy elérjenek valamit, valakit, megtartsanak valamit, valakit, pedig nem is szeretik, noha épp fordítva érzik, és épp az erőlködés, erőszak bizonyítja, hogy tévednek, rosszul ismerik magukat, nem igaz?
javítás az utolsó bekezdéshez:
…az a szeretet alapja…
Nosmink írta: Azt mondod ne igazságról, inkább tényekről beszéljen bárki
Mi ilyet nem mondtunk. 🙂 A tényszerűségről és az igazságról való fejtegetésünket amúgy „Tücének” és „Bencelotnak” címzett hozzászólásunkban találod, ha kíváncsi vagy. Szerintem onnan kiderül, hogy több ponton is egyetértés van köztünk.
Nosmink írta: Nem az igazságot kéne keresni tehát, hanem a számunkra szimpatikus embereket, dolgokat, lényeket
Egyetértünk. Ezt képviseltük eddig is. Azzal a kitétellel, hogy az igazság keresését fontosnak tartjuk, ám nem helyénvaló az igazság és a tényszerűség keverése. De szerintem ugyanazt mondjuk, csak más jelentéseket tulajdonítunk az egyes szavaknak (lásd a két említett hozzászólásunkat).
Khm… no jó… akkor mindenki döntse el, hogy milyen művet milyen igényességgel olvasson… Ha én egy tudományos művet olvasok el (amiről feketén-fehéren kijelentették, hogy annak szánták), akkor valóban az egyértelműségre, használhatóságára, s nem képzelgésre, töprengésre, esetleg megtévesztésre vágyom, amikor követem a benne foglaltakat. De amikor utólag – esetleg keserves csalódások, anyagi csőd sat. után kiderül, hogy a tartalom kifejezetten megtévesztés, csalás céljából jött létre, vagy csak a szerző „rosszul” gondolt valamit, mert ilyen-olyan a világnézete, hát az engem nem nagyon vigasztal… Vannak idő-értékálló művek, amolyan bestsellerek, de ki dönti el, hogy ami most annak látszik, és most használom a benne leírtakat, holnap jövő hónapban tíz év múlva is az lesz-e, és nem az unokám-dédunokám veszíti el esetleg a vagyonát-egészségét, párját miatta…?
Szerintem kissé félreértetted a dolgot. Nem arról van szó hogy azonosulnod kell az író gondolataival, hanem, hogy értsd meg, hogy mit mond. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy ez az élet minden egyes területén fontos, s nem csak a tudományban. Gondolj bele, miért van annyi konfliktus pl. házastársak között? Szerintem legfőképpen azért, mert rendszeresen elbeszélnek egymás mellett, és nem arra a konkrét dologra reagálnak, hanem egy szalmabábot építenek, és azzal vitatkoznak.
No lám! A „Boldogságtervezés” kapcsán, milyen kérdésekbe bonyolódtunk? Most az olvasott szöveg értelmezése, a helyesen értelmezett idézetek kerültek terítékre. De az is érdekes, hogy ennek a kérdésnek a tárgyalásánál sem volt megkerülhető a hozzászólók hitélettel kapcsolatos nézetei. Ennek a témának a vita-anyagát is nagyon érdekesnek találtam. Kíváncsi vagyok a következő cikkre is természetesen.
Vajon milyen témák merülnek még fel a boldogságunk élérésével kapcsolatban?
Szívélyes üdvözlettel, Csekeő Ervin
Nem azzal van gond, ha valaki hittételt tesz, és elmondja, hogy neki ez hogy működik. A múltkori cikk kapcsán sem ez volt a gond. A gond azzal van, amikor a hittételhez olyan kinyilatkoztatás is tartozik, amely a másik véleményét, hiedelmeit, hittételét leértékeli vagy egyenesen semmibe veszi. Az ilyesmi feszültséget szít, feszültebben pedig kevésbé tudunk méltányosan odafigyelni a másik mondanivalójára, amivel viszont jelentősen rontjuk a párbeszédek minőségét és hasznát.
Javítás: „…sem voltak megkerülhetők…”
Végre egy jó cikk. Egyrészt falra mászom az önigazolásként előcitált (gyakran félreértelmezett) idézetektől, másrészt igyekszem a dolgokat mindig több irányból megvizsgálni. Pl. azt már én is alkalmaztam magamban, hogy ha vki őrült módjára előzget, bevág, stb, akkor nem kapásból lebunkózom, hanem megpróbálok belegondolni, hogy esetleg rájött a hasmenés vagy pl szül a felesége, stb. 🙂
De amúgy tényleg nagyon sok berögződött gondolkodásmóddal találkozom, amik az illetőkben szinte felülírhatatlanok, vagy mert vmilyen hitbéli meggyőződésen alapulnak (pl vallás) vagy egyszerűen tabunak számít másképp gondolkodni bizonyos dolgokról.
Máskülönben ami az olvasást illeti: jó és hasznos, de célszerű bizonyos egészséges kétkedéssel fogadni mindent, ugyanis bődületes baromságokat is hallottam már vki szájából azzal az igazolással, hogy „ez biztos hogy így igaz, mert ő azt olvasta egy könyvben”. Aha, persze. Én meg egész mást olvastam egy másikban, sőt írok is mindjárt egy harmadikat megint más szemszögből…
Ez az írás számomra is rendkívül fontos! Általában észrevehetetlen téveszméinkről, ill. annak észrevehetőségéről, kezeléséről, azaz az önismeret egyik módjáról szól. Elmélyült gondolkozás, beleérzés,empátia fejlesztésére alkalmas. Teljesen szembe megy a jelenlegi rohanó világunkkal, a felületes szöveg-, beszéd-, gondolatkezeléssel – nagyon helyesen!
A gondolataink összekapcsolása, a gondolat menete egyénenként jellemző, a személyiségjegyeinket hordozza. Hibáinkra, tévedéseinkre, téveszméinkre figyelmeztet. Terápiára is alkalmas. Folytassuk ezt! Boldogságot fakaszt bennem:)
Érdemes-e, kell-e nekünk összefüggés(eke)t keresnünk egy gondolat közzétételének formája és maga a gondolat értéke/fontossága között? Arra gondolok. hogy pl. a nyomtatott sajtó, könyv értékesebb lehet, az előállítás költségeit tekintve mindenképpen, de a benne foglalt gondolatok? Sok hasonló témáról szóló írások közül nem inkább a saját elképzeléseink, ismereteink tükrében választunk? Vagy az interneten terjedő gondolatokat elvethetjük-e azért, mert ott vannak, s nem teljes névvel irányítószámmal jelennek meg, vagy mindent készpénznek kell-e vennünk, mert dr. XY írta – karhossznyi kapcsolat menübe írt elérhetőséggel, telefonszámmal stb. Ha számomra fontos dologban kutakodok – bárhol – lehet hogy mégiscsak „szerencse dolga”, hogy hasznosat találok, vagy ráfizetek én-családom-szomszédom, „tájékozatlanságomra”… Az idézetek „elferdítésével” kapcsolatban: érdemes elgondolkodni, hogy az előadó miért „ferdített”, meggyőződésből tette-e, tájékozatlan volt, vagy „csak” marketingezett…
Minden eladás annyiról szól, hogy gondolatokat ébreszt, mint ahogy ez az írás is. És aztán ezeket van, aki félre értelmezi, és van, aki úgy értelmezi, ahogy azt szánta az író, előadó. De mindenkinek ad valamit, amivel aztán mindenki saját belátása, képességei vagy elképzelései szerint fog bánni.
Lehet, hogy ha maga a szöveg, amit kicsit „átírt” az előadó, a szövegkörnyezetében már megállta a helyét, bár az azért tény, hogy ha idéz valaki, akkor illik pontosan idézni, vagy ha ez nem megy, akkor hozzá tenni előtte vagy utána, hogy ez a szöveg nem pontosan úgy van, ahogy azt most közölte.
A problémamegoldáshoz egyébként nem kell magasabbról letekinteni, elég, ha valaki csak kívülállót kér meg, hogy mondja el az is, amit erről gondol. Mert egy olyan személy, aki a problémát akkor ismeri meg, teljesen tiszta fejjel és mindenféle befolyásoló információtól mentesen tudja a hallottakat, látottakat elemezni és van rá esély, persze ha megfelelő intelligenciájú embert kérünk meg a segítségre, akiben bízunk is, hogy segít megoldást találni, vagy csak egyszerűen a saját problémánkban rejlő hibákat világítja meg.
Én pl. ha valami komoly levelet, anyagot írok meg, azt mindig egy napra félre szoktam tenni és másnap, már szinte kívülállóként olvasom el még egyszer, így elő tűnnek azok a hibák, amik esetleg előző nap nem voltak láthatóak számomra, mert a fejemben más volt, vagy másképp, mint ahogyan azt közölni szerettem volna. Ehhez ilyen esetben nem is kell másik ember, csak egy frissült fej…
[hozzászólás törölve – az okokért lásd a választ]
Nézd, szeretnénk, ha nem spammelnéd tele a blogot ide nem illő Bibliaidézetekkel. Arra pedig főleg nincs szükség, hogy a fél Bibliát beidézd ha amúgy semmi köze ahhoz a hozzászóláshoz, amire válaszolsz, vagy ha nincs is mondandód azon kívül. Írd le a gondolataidat a saját szavaiddal, ez nem egy Biblia-szakkör. Ha tényleg releváns, akkor természetesen lehet helye idézetnek és ezt meg is lehet vitatni. De jó lenne, ha nem úgy kommunikálnál itt, hogy sok hozzászóláshoz (akármi is legyen az) véletlenszerűen beidézel valamit a Bibliából vagy annak az előszavából. Ha mondandód van, próbáld meg a saját szavaiddal leírni, és, nagyon szépen kérünk (sokadszorra), ne itt téríts! Kommunikálj! Tudom, hogy ez az internet, de az alapvető udvariassági szabályok nem változnak meg ettől. A hozzászólásaid jelentős része olyan, mintha egy szobában beszélgetnének emberek, és te mindenkihez tekintet nélkül odamennél, hogy a témától függetlenül Biblia idézeteket olvass fel nekik. Egyszerűen udvariatlanság nem figyelembe venni, hogy mi a téma, és csak az az egy dolgot nyomni mindenhol, ami szerinted fontos. Egyelőre moderáció-sorba kerültél, tehát a hozzászólásaid nem jelennek meg azonnal, és a többi, irreleváns hozzászólásodat is töröltük. A fentit csak azért hagytuk meg, hogy biztosan elolvasd ezt, és tudjál arról, hogy miért döntöttünk így. Természetesen ha releváns hozzászólásod van, azt engedélyezni fogjuk. Köszönjük a megértésedet!
U.I: Sajnáljuk, hogy ilyen ovis módszereket kell alkalmaznunk, és reménykedünk abban, hogy a hozzászólás lehetőségét ezentúl rendeltetésszerűen a témával kapcsolatos eszmecserére fogod használni! Ha így lesz, kiveszünk a moderáció-sorból.
A spiritualitás az élet céljának és értelmének megtalálásához is vezethet. A spirituális coaching ezek megtalálásához adna segítséget, de ehhez nem szabad kivenni a hitet, a vallást. Bizony a vallás szorosan kapcsolódik ehhez.
A szűrőt, amit használunk olvasáskor – amit a belső világunk határoz meg – azt le kell venni olyankor, amikor pusztán a logika segítségével kell értelmezni egy írást. Hiszen aki félreértelmez egy írást, az mondja, hogy nem egyértelmű. Ilyen írás minden történelmi írás. Hogy ezek igazak-e, azt már megint a saját igazság-szűrőnkön keresztül látjuk. Ezt a szűrőt is le kéne venni, úgymint a napszemüveget, hogy lássunk teljesen világosan.
A szűrőmentes értelmezés az objektív értelmezés, ami nem függ saját (pillanatnyi) érzelmeinktől, meggyőződésünktől, beállítottságunktól, és hiedelmeinktől.
Olvassunk együtt!
Azt írtátok, hogy:
„Nem mindenkinek ugyanaz a hiedelemrendszer lesz az üdvös.”
Az a határozott névelő. (A névelő olyan nyelvtani (grammatikai) jelentésű szófaj, amely általában főnévvel együtt használatos, és szerepe főleg annak jelzése, hogy milyen mértékben ismert a főnév által megnevezett tárgy a beszélők számára, azaz milyen fokú a tárgy egyénítettsége.) A határozott névelő a tárgy magas fokú egyénítettségére utal, azaz ismertként mutatja be, vagy ismertnek tekinti.
Melyik hiedelemrendszerről van szó?
A hiedelem = megalapozatlan, tévesen kialakított vélemény, hit az Magyar Értelmező Szótár szerint. A keresztény hit megalapozott, tehát nem erre gondolhattatok.
ugyanaz = 1.: pontosan az | 2.: rendkívül hasonló
üdvös = 1.: Hasznos, célravezető. | 2.: Vall Üdvösségre segítő a MÉSZ szerint.
Itt az első jelentést vesszük figyelembe, mert a második jelentés vallási értelmezés miatt csak megalapozott hitre vonatkozhat. Ha pedig a második jelentést vesszük figyelembe, akkor meg nem hiedelmekre vonatkozik a fenti állítás, hanem megalapozottra.
Másképpen megfogalmazva a fenti állítást:
Igaz, hogy meg nem vitatott, megalapozatlan vélemény vagy nézet nem mindenkinek lesz célravezető /már csak azért sem, mert nincs tisztázva, hogy melyik hiedelemről van szó/.
A helyesírás használata mindennapi életünk része. Nélküle a hétköznapi kommunikáció is valószínűleg rövid idő alatt csődöt mondana, hiszen egy meghatározott, elfogadott, és ismert formarendszer nélkül képtelenség egymás zökkenőmentes megértése.
Sorrendben reagálnánk a felvetéseidre:
A hit sok mindenki számára fontos. Szerintem eddig tart az egyetértés. A hit tartalmát tekintve viszont annyira élesek a különbségek, hogy erről inkább csak akkor érdemes beszélni, ha valaki nyitott erre. A Te esetedben ez nem áll, hiszen magad mondtad, hogy a vallásodtól és hitedtől eltérő hitet a Sátán ármánykodásának tartasz, ami messziről kerülendő. Ez pedig nem kifejezetten a nyitottság csúcsa. Hogy ezen felül ismeretelméleti szemszögből miért problémás a vita, azt lásd lent.
A vallást, a hitet pedig senki sem akarta kivenni sehonnan. 🙂 A spiritualitás forrása viszont nem egyedül a vallás. Egy vallásos ember az értékeit, a lényét, és az életének értelmét Istenből eredezteti. Ez az ő spiritualitása. Egy ízig-vérig materialista ember viszont eredeztetheti az értékeit, a lényét és az életének az értelmét a humanizmusból vagy az emberek, az elméletek és a fizikai valóság bonyolult interakciójából. Egy vallásos ember megélheti a spiritualitását, ha imádkozik. Egy nem vallásos ember megélheti a spiritualitását egy zseniális gondolat, könyv, esszé, film, stb. révén még akkor is, ha egyébként nem hisz Istenben vagy a halál utáni életben. A Kant-i értelemben vett fenséges megélésére mindenki képes függetlenül attól, hogy vallásos vagy sem; az is egy spirituális élmény.
A szűrőinket levenni pedig lehetetlenség, mert az a kogníciónk részét képezi. A szűrőt csak átalakítani, átformálni lehet. Az „objektív értelmezés” oximoron, hiszen az értelmezés definíció szerint szubjektív. Valami akkor objektív, ha önmagában és önmagától létezik, egy értelmező tudattól függetlenül.
Mielőtt folytatnánk, gyorsan tudjuk le a kiragadott mondatunkat. Valójában se füle, se farka annak, amit itt mondasz, a helyesírást meg végképp nem értjük, hogy mit keres itt, de megpróbáljuk neked tisztázni. 🙂
Kicsit túlgondolkoztad ezt a mondatot. 🙂 A névelő, aminek az értelmezése számodra gondot okoz határozott, ám a „hiedelemrendszer” nem konkrét, hanem változó (mint a matematikában az „n” vagy az „x”, csak itt meg is van adva, hogy miről van szó: egy tetszőleges hiedelemrendszerről). Hogy határozott névelőnek hogy lehet így nem konkrét vonzata, azt a következő átirat tudja neked megvilágítani:
Vagy, ha ez még mindig nem elég egyértelmű, akkor:
Vagyis a „hiedelemrendszer” helyébe azt illesztesz be, amit szeretnél. A hiedelem nem feltétlenül „megalapozatlan, tévesen kialakított vélemény”, ahogy a hiedelem eredetszava, a hit sem feltétlenül az. Ennél mi következetesen tágabb értelemben használjuk (szeretnénk, ha e szerint olvasnád): a hiedelemrendszer azon (tényszerű és/vagy nem tényszerű) feltevéseink összessége, amelyek a gondolkodásunkat meghatározzák. Vagyis nincs ítéletalkotás arról, hogy a hiedelemrendszer mennyire képezi le a valóságot. Ilyen formán a hiedelemrendszerek között van a keresztény istenhit is. A hiedelemrendszert nevezhetjük episztemének, csak ezt a kifejezést főleg ismeretelmélettel foglalkozók ismerik. Viszont az, ahogy a mondatunkat sikerült átfogalmaznod teljes nonszensz. 🙂
De térjünk vissza a felvetésedre és arra, hogy miért nem érdemes hitről vitázni. Azt állítod, hogy a keresztény hit megalapozott. Ha ez alatt azt érted, hogy sokan hisznek benne, és helye van a társadalomban, akkor így van. Ha viszont azt, hogy a tényszerűsége bizonyított, akkor nem így van. A keresztény hit — a többi valláshoz hasonlóan — nem megalapozott. Ha az lenne, akkor nem neveznénk hitnek.
Valahol itt már említettem, hogy ha már valami mentén érdemes felosztani véleményeket, akkor az nem annyira teológiai kritérium (hisz Istenben vagy nem hisz), hanem ismeretelméleti kritérium (abszolút igazságokban vagy konstruált igazságokban gondolkozik). Hogy a két igazság közötti különbséget láthatóvá tegyük, különböztessük meg előbb a tényt az igazságtól. A köznapi nyelvben a két szót rokon értelműnek tekintjük, de tisztább képet kapunk, ha elkülönítjük a kettőt egymástól. Tény az, ami az emberi tapasztalástól függetlenül egybe esik a valósággal és igazolható. Tény például az, hogy a Föld kering a Nap körül. Tény az, hogy különböző nyomáson és hőmérsékleten az anyagnak különböző halmazállapotai vannak (szilárd, folyékony, gáz, [plazma]). Egy tény semleges, és ha szükséges, a tény tényszerűsége igazolható vagy adott esetben demonstrálható.
Az igazság ezzel szemben nem különíthető el az emberi tapasztalástól és e tekintetben sohasem semleges. Az igazságot felfedezni, konstruálni szokták. Az igazság valójában egy paradigma terméke. Egy tétel, amire bizonyos axiómákból és az adott gondolkodásmódbeli szabályok betartásával jutunk. De hogy az axiómák és a szabályok — és ezekkel együtt maga az igazság — tényszerű-e, az már korántsem biztos. Bizonyos axiómák elfogadásával igazság lehet például az a kijelentés, hogy „Isten létezik”, de hogy tényszerű lenne? Amíg nem igazolható, addig a legkevésbé sem.
A metafizikus gondolkodásmód a saját igazságát tényként állítja be függetlenül attól, hogy az az igazság tényszerű-e vagy sem. Ezt azért teheti meg még akkor is ha az igazsága nem tényszerű, mert vannak olyan axiómái, amelyek ugyan nem tényszerűek, de amelynek a kritikai vizsgálatát nem engedélyezi. Például te azt mondod, hogy „A Bibiliában leírtak tényszerűek.” Ez nem igazolható, tehát nem tudhatjuk, hogy tényszerű-e. Csak ez biztos. Éppen ezért Te a következő kijelentés tényszerűségét nem is vizsgálnád: „A Bibliát nem az Igazság lejegyzése miatt írták az emberek, hanem azért, hogy a különböző társadalom- vagy hatalompolitikai céljaikat tömegmanipulációs eszközökkel elérjék.”. Nem lényeges, hogy tényszerűen ezért írták-e a Bibliát vagy sem, Te biztosan automatikusan elvetnéd ezt a lehetőséget, mert a Bibliában írottakat, az igazságodat tényszerűnek tartod. Ezzel szemben…
A kritikai gondolkodás a saját igazságát diszkurzívnak tartja, vagyis megérti, hogy az igazsága valamilyen ismeretelméleti keretek között fogalmazódott meg, és úgy véli, hogy az igazsága nem független az azt létrehozó ismeretelméleti keretektől. Egy ilyen gondolkodásmód megvizsgálná a két állítást a Bibliáról, és azt fogadná el, amelyik tényszerű és amelyik igazolható. Ha egyik sem igazolható, akkor valamilyen választott kritériumrendszer alapján döntene, hogy melyiket hiszi el, de egyiket sem tartaná tényszerűnek (igaznak ettől még tarthatja), és itt az óriási különbség. Ezért kell megkülönböztetni a tényszerűséget az igazságtól. Amiben hiszünk, azt biztosan igaznak tartjuk, különben nem hinnénk benne. De ettől még beláthatjuk, hogy az igazságunk nem tényszerű. A metafizikus nem látja be, ezért ott eszmecserére nincs lehetőség. Szerintem ezt az eddigi „párbeszédünk” is szépen megmutatta.
Mindazonáltal, és ez nagyon fontos a metafizikus és a kritikai gondolkodás nincsenek egymással alá-fölérendeltségi viszonyban. Nem jobb az egyik a másiknál. Mindkettő fontos és mindkettő más szerepet tölt be. A metafizikai gondolkodás hatékonyabban épít elméleteket és konstruál igazságokat. A metafizikai gondolkodás a konstruált igazságaival nagyobb biztonságérzetet teremt. A kritikai gondolkodás ezzel szemben hatékonyabban képes a metafizikai igazság dekonstruálásával lebontani azokat a hiedelmeket, amelyek egyre duzzadó problémákat termelnek ki. A kritikai gondolkodás a biztonságérzet rovására teremti meg egy hasznosabb, jobb vagy jobb minőségű (bár ez is definíció kérdése) tudásforma lehetőségét. Az extrém metafizikai gondolkodás bigott, az extrém kritikai gondolkodás pedig terméketlen.
Mi igyekszünk olyasmivel foglalkozni, ami hittől függetlenül működik. Hogy az itt írtakat ki hogy igazítja a saját szükségleteihez, hitéhez, az rá van bízva.
Igen, ez a csúcsok csúcsa! 😀
Nagyon jó hasonlatot mondok erre.
A sportlövészetben a versenyző, a célpont, és a pisztolya eggyé kell hogy váljon. A legkisebb rezgéstől már akár célt tévedhet. Nagyon fontos a fókuszálás.
A lényeg, hogy a külvilág ne befolyásolja. A zavaró tényezőket kiiktassa. Ezért kell a szemellenző. Utána már csak a saját erején múlik, hogy sikerül-e a kör közepébe lőni…
Visszatérve a nyitottságra, az embernek tudnia kell mindenről. Nem arról van szó, hogy ne tudjon róla, hanem hogy tudja mik a zavaró tényezők.
Szívesen beszélek sok mindenről. Például ismeretelmélet, tudományok, stb.
Talán kapcsolódik valamelyest a témához, hogy nekem az szokott segíteni, hogy kívülállóként próbálom megoldani a problémámat. Elképzelem, hogy mit javasolnék másoknak, ha az én helyzetemben lennének. Így sokkal tárgyilagosabban látom a helyzetet.
Ez egy jól működő módszer. Ráadásul segít a másik motivációinak megértésében, ami türelmesebbé tesz.
Szerintem és mások szerint is nagyon fontos a párkapcsolatban a közös hullámhossz, amelynek ismérvei:
– közös világnézet
– közös érzelmi kondíció
– közös szokások,
stb. = nagyjából azonos szűrő.
Ezek feltárása viszont nem könnyű. Ezért nehéz is a párkeresés nekem, de tudom nem vagyok egyedül. Mi is az a bizonyos szikra? Kémia valójában?
Én úgy gondolom, hogy a közös hullámhosszt meg lehet érezni és ez az a bizonyos szikra. Valahogy látom, hogy kivel vagyok közös hullámhosszon, de elsőre nehéz megítélni biztosan, hogy tényleg közös hullámhosszon vagyunk. Meg kell ismerni.
Szerintem ez a szikra: amikor meglátjuk egymást elfog az öröm. Öröm a szemébe nézni, és fordítva. Elmúlik minden agyalás. Azon vesszük észre magunkat amikor búcsúzunk egy találkozás után, hogy máris hiányzik és fordítva. Mert ugye egy igazi kapcsolatban minden téren a kölcsönösség a lényeg. Kölcsönös a szeretet, a bizalom, a megértés, a türelem, a tolerancia, érdeklődés, stb… és nincs jelentős különbség ezeknek a megélésének az intenzitása között.
Ha ezeket nem érzem, akkor nincs értelme el se kezdeni. Hogy látjátok? Jól látom?
És akkor a párkapcsolatok és randik világát nem is említettem: ezernyi félreolvasás, ezernyi konfliktus,…
Nincs ezernyi félreértés, se konfliktus, ha ebben a szikrában és közös hullámhosszon vagyunk. Ahhoz, hogy ilyen partnert találjunk már a világnézetünkhöz hasonló partnert keresünk, és ez meghatározza a keretet, Randi Andi szavaival élve a vadászmezőt 🙂 de sosem lehet tudni biztosan hol van a leendő társ, mert vannak kivételek.
Sziasztok! 🙂
Még régebben a neten találtam egy annyira aranyos videót olyan jó kedvem lett amikor megnéztem csak nem emlékszem mi volt a címe valami külföldi közérdekű videó lehetett.Arrol szólt hogy egy ember sétál az utcán önzetlenül jót tesz egy másikkal és akivel jóttett annak is jókedve lesz és az is önzetlenül jót tesz a következő is az azt követő is és ez addig megy míg vissza nem ér ahhoz az emberhez aki elkezdte és vele is önzetlenül jóttesznek 🙂 nagyon aranyos videó volt 😀 ha valaki esetleg a leírtak alapján ráismert kérem jelezze 🙂 köszönöm !
Bár egyetértek a cikk tartalmával, sajnos nem túl jó példákat hozott fel a cikkíró a „ne ítélj elsőre negatívan” gondolkodásmód alátámasztására az olvasási szituációk között.
Függetlenül attól, hogy miért parkol a bicikliútra, ez eléggé antiszociális viselkedés, ráadásul szabálytalan. Egy ilyen helyzetet minden esetben meg lehet oldani közlekedési szempontból szabályosan is, csakhogy egy „szemét bunkó” ilyesmivel nem foglalkozik, az ő dolga fontosabb mindenki más biztonságánál, úgyhogy helyes az első következtetés.
Függetlenül attól, hogy hozzátartozó vagy vadidegen követi a megkülönböztető jelzést használó mentőautót, ez a viselkedés teljes mértékben szabálytalan és balesetveszélyes. Egyébként az aggódó hozzátartozó az esetek túlnyomó többségében a mentőben utazhat, semmi sem indokolja, hogy efféle mutatvánnyal mindenki mást veszélyeztessen a saját gépjárművével. Más embereket pedig csak „szemétládák” veszélyeztetnek, úgyhogy ismét az első következtetés a helyes.
Dragonpeak, függetlenül ettől vagy attól, a példák valós életből vett esetek és a lehetséges félreértelmezéseket mutatják be nagyon plasztikusan.
Pont ma esett meg velem: egy nő kiborította az útra a szaloncukrokat, szedegette össze és pont belelépett a szaloncukor kupac közepébe valaki. A nő felháborodva kiáltott fel, hogy ha már nem segít felszedni az illető legalább ne lépjen bele, milyen emberek vannak, stb. Én pont segítettem neki felszedni a cukrokat, felnéztem és láttam, hogy az illető vak volt…
A belső beállítástól függ, hogy valaki azonnal felpaprikázódik-e mindenen és előbb szól be minthogy gondolkozzon, vagy oda is figyel a lehetséges alternatív magyarázatokra és értelmezésekre.
Ebben tökéletesen egyetértünk, és a most felhozott szaloncukros példa – illetve az eredeti cikkben szereplő miért-nem-adja-át-a-helyet-az-idősebbnek szituáció – valóban arra ösztönzi az embert, hogy átgondolja az első reakcióját.
A felhozott másik két példa azonban nem, sőt, inkább azt az egyre erősödő trendet látom kibontakozni benne, hogy mindenki csak a maga dolgát tartja fontosnak, akár mások bosszúsága, sőt, veszélyeztetése árán is. Ez különösen igaz a közlekedésre – akár autósról, kerekpárosról, vagy gyalogosról van szó -, hiszen ez az az élethelyzet, ahol a legkönnyebben lehet baleset abból, hogy az emberek szándékosan figyelmen kívül hagyják a közösség érdekeit. Ami nem is igazán baleset, hiszen szándékos veszélyokozásból fakad.
Nem azt mondom, hogy nem gondolom át kétszer, nem értem meg azt az embert, aki a bicikliútra parkol, hiszen pontosan tudom, miért teszi ezt. Mindössze másodszor is ugyanarra a következtetésre jutok, mint az első, ösztönös ítéletem során: bunkóval van dolgom, aki leszar másokat, mindegy milyen okból teszi ezt.
Összességében tehát arra kívánok rámutatni, hogy mások veszélyeztetése vélt vagy valós önös érdekből nem lehet elnézés tárgya, ezzel a viselkedéssel bizony foglalkozni kell, különben teljesen élhetetlenné válik a társadalom.
Annyit tennék még hozzá, hogy az említett két eset azért nem jó ennek plasztikus illusztrálásra, mert nincs mit félreérteni 🙂 Ezek az emberek mások veszélyeztetésével szabálytalankodnak olyasmi miatt, amit kultúráltan is meg lehetne oldani.
Adva van tehát nekünk, boldogságkereső/tervezőknek egy újabb – mindenképp hasznos és kívánatos feladat: a környezetünket, családunkat, gyerekünket tanítani, nevelni a helyes viselkedésre, toleranciára, felelősségteljes magaviseletre…
és rávenni őket erre a nevelőmunkára… és egyszer csak szebb-jobb lesz a jövő(nk)… 🙂
Nagyon érdekes a a cikk, mindenképpen elgondolkodtató, tanulságos. Mivel mostanában találtam rá a Boldogságtervezés oldalra, most vettem sorra az itt található irásokat. Sok esetben nem csak a cikkből, hanem az alatta lévő párbeszédekből is rengeteget lehet tanulni. Egy valami mindenképpen megfogalmazódott bennem a fenti hozzászólásokkal kapcsolatban. Senki sem láthatja ugyanúgy a világot, hiszen mindenki más tapasztalatokkal rendelkezik. Mindemellett más tanult tudással is. Mig a tanult tudás nagyon közelit egymáshoz, majdhogynem ugyanabból a szemszögből láttatja az adott eseményeket, addig a saját tapasztalásaink merőben más megvilágitásba helyezik a dolgokat. Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a többi ember is ugyanazt a szituációt látja, amit mi és ha már ebből az irányból közelitünk, akkor azt várjuk, hogy a rá adott reakció is hasonló lesz, mint a miénk. Itt tévedünk nagyot, hiszen a másik ember egy teljesen más szemüvegen keresztül szemléli az adott eseményt, a saját tapasztalásainak a fényében, ami persze azt is jelenti, hogy az általa megélt események által felépitett énképen keresztül. Két lehetőség áll fenn, vagy nyitottak vagyunk a másik ember irányába és egy kicsit felpróbáljuk a szemüvegét, vagy csak a saját igazságunkat fogadjuk el lehetőségként, ami persze csak a mi szempontunkból jelent „igazságot”.